end of an era

This is the end of an era...

ma kicsit meghaltam. igyekszem nem túldramatizálni. persze, csak átmeneti, csak két hónap, de ez ízelítő valamiből, amit nem akarok. egy szelet felnőttkor. akaratos, hisztis gyerekként toporzékolva követelném az éjszakáinkat népszínház utcában vodkával és filmekkel, a kazinczy utca kocsmáit, a koncerteket, a tízig alvásokat, az éjjeli mozikat, a koratavaszokat a város felett, mindent amit annyira szeretek. amit a felnőttek nem tehetnek meg. persze, persze tudom. és értem. és magamat utálom azért, mert ezt érzem, mert el vagyok kényeztetve. nem tudom. migrénem van és fáradt vagyok, és gyűlölöm a tantárgyfelvételt meg a neptunt. franciául akarok tanulni. de rögtön jobb lesz, lassan hat a quarelin is.

Django Unchained

Valahogy mindig a filmzenéknél kötök ki. Ezt is imádom. Patetikusan énekelni a legjobb, eltúlzott grimaszokkal és szívre szorított kézzel. Na de a filmről. azon túl, hogy awwww...valami konstruktívat is. Ha eddig nem lettem volna oda Christoph Waltzért, akkor most vesztem volna el. De ez is tárgytalan, mivel már régóta szívembe zártam. Sajnos elfogult vagyok Tarantinoval szemben, úgyhogy nem igazán tudok kivetni valókat felsorolni a filmmel kapcsolatban. A zenék zseniálisak, a vágások is, ahogy hirtelen ráközelít DiCaprio szemeire, imádom. Meg a kosztümök, főleg az a kék libéria, amit Django választ magának, és DiCaprio mellénye. Sok volt a vér? Kétségtelenül. Meg a repkedő húscafatok is. Úgyhogy néha a torkomon akadt a popcorn. De mindenképpen egy még többször meg kell néznem film. A film történelmi és társadalmi hátterét tekintve, szeretem, hogy Tarantino hozzá mer nyúlni ilyen témákhoz- igaz, mi itt Európában nem annyira érezzük, annak a súlyát, hogy húúúú- azt mondják a filmben, hogy nigger, illetve, persze, tanultunk róla, de azok a jelenetek, amikor Django lovagol és az emberek tekintete közben, tengeren innen még ha értem is, nem érzem. De ugyanez elmondható az Inglourious Basterds kapcsán is. Amerikában lehet zsidózni, míg Euróbán ez igen kényes téma. Így kicsit máshova kerülnek a hangsúlyok a filmben, és talán az azért tetszett jobban,mert jobban éreztem a filmet. Ismerősebb volt a környezet, a körülmények, az indulatok.  

L.

Koraesti részegség

Megborult a kozmosz rendje - egy pogácsát a tetejével kezdtem el enni. Persze az is közre játszhat, hogy így este 8 előtt két sörtől sikerült berúgnom, és Hajnóczy Pétert olvasva várhatok a lassan melegedő lakásban Szindbádra, mert L. Csepel-alsón jár már. A kedvesség álarca mögött mennyi-mennyi intrika és húbazdmeg. Nem egymás felé, hanem a hátunkat egymásnak támasztva a világ felé. Ilyen barátja sincs mindenkinek. Úgyhogy éljen az áldott részegség, a Csendes és az enyhe tél. Meg az új fényképezőgépem, ahogy a lencse és a szemem közé beszoríthatom a várost. na Hajnóczy most ugrana le a legközelebbi borkimérésbe az újabb adag szürkebarátért, vicces a vonaton olvasni azt, amikor a temetőben, szilveszterkor mínuszakárhány fokban egy sírhanton döngeti (milyen abszurd szó) a felesége (aki amúgy kurva) barátnőjét. Úgyhogy mi itt, a belvárosi jólétben puhányak és kispályásak vagyunk. Bár sűrűn gondolok a hóba rejtett három üveg hűlő száraz pezsgőre. 

Silent Night - Lisa Hannigan

Silent night,

Moonlit night.

Nothing's changed.

Nothing is right.

I should be stronger then,

weeping alone.

You should be weaker then,

sending me home.

I can't stop you fighting to sleep.

Sleep in heavenly peace.

*

én ezzel

A Hobbit...

A Hobbitról is akartam még időben írni valamit. Persze premieren néztük, hajnali fél négy körül másztunk ki elzsibbadt lábakkal a moziból. Szóval, Martin Freeman-t az atyaúristen is erre a szerepre teremtette, imádnivaló volt, mint mindig,  Richard Armitage pedig kamaszkori nagy szerelmem. De a filmről- talán az volt a baj, hogy tudtuk előre, mi fog történni, olvastam a könyvet, rengetegszer láttam a Gyűrűk urát, ezért hatástalanok voltak azok a jelenetek, ahol titokzatoskodnak, hogy valami sötét erő készülődik, senki sem tudja mi az, stb. Mert az éreztem, a film inkább erre van kihegyezve, a gonosz ébredésére, és néha elsikkad e mellett az, hogy ez valójában Bilbóék kalandja, a törpök hazakeresése. Persze, nagy lehetett a nyomás a rendezőn és sleppjén, hiszen mindenki egy új Gyűrűk Urát várt, de ez nem egy olyan volumenű történet, sajnálom. Mintha néha nem tudták volna eldönteni, hogy most komor akciófilmet csinálnak fantasy-val keverve, vagy vicceskedő road movie-t. A látvány természetesen lélegzetelállító volt, ezt sikerült hozniuk, de néha érezhetően csak húzták az időt. Nem értem, minek kellett három részre bontani (jó, persze értem, tripla bevétel), de kettő is bőven elég lett volna.

Zenét minékünk

Remélem elég kifinomult ízlése van a szomszédoknak ,és ők is hallatlanul élvezik a Traviata haldoklós nagyjelenetét az üstdobokkal meg mélynyomóval így este tíz körül. Persze egy kis kultúra soha senkinek nem árt meg. Anno az egész Ferenciek tere élvezhette, ha apám operát vagy Doorst, ne adj isten Pink Floydot hallgatott.

egy kópia margójára

egyszer azt mondtad, a félprofilom marcello mastroiannit idézi. bókolni akartál, mert őt imádtad, engem meg persze még szeretni se nagyon tudtál- de tekintve, hogy nő vagyok, bár  akkor még csak 14 éves- inkább vérig sértettél. miattad háromszor megnéztem a dolce vitat, pedig hibás volt  kópia, amiről átmásolták, és frusztrált anita ekberg dús keble, tizenöt se voltam, és a közelébe se érhettem mafla kamasz testemmel. azóta én is felfedeztem, hogy ha a súrlófényben egy bizonyos szögben megdöntöm a fejemet, és szomorú dolgokra gondolok, olyanokra, hogy már sosem leszek fiatalabb, mint abban a pillanatban vagyok, akkor igen, tényleg hasonlítunk. vagy már túl sokszor láttam az elmúlt hét évben a filmet, és mint egy maszkot, magam elé tudom akasztani mastroianni grimaszait is. 

Egy szelete...

A szocialista játszóterek gyermekei vagyunk. Pattogzó festékű, rozsdafoltos szovjet űrhajóra emlékeztető tákolmányok, sátras és homorú mászókák, amikről mindenki legalább egyszer leesett és annak a mai napig megvan a nyoma. A libikókák még keményen csapódtak a földhöz, legfeljebb 1-2 kiszuperált autógumi tompította csak az ütődést.Van akinek a foga tört bele, van akinek a karja- nyílt törés,ronda volt, vagy csak a hegek a csípőjén emlékeztetik...Idén nyáron, az Ipoly- mentén, vízitúrán   amikor estefelé félrészegen kikötöttünk, még felfedeztünk egy ilyen nem eu- komfortos játszóteret, el is neveztük szovjet-komfortosnak, a mászókákra aggattuk száradni a ruhákat,  fölkötöztük a cipőket, libegni a tetejére, majd letelepedtünk pálinkázni alájuk. Az emlékeinkben sokkalta magasabbak voltak és most csalódottan sandítottunk felfele rájuk, minden egyes korty közben. Nem tudom, milyen csodára vártam. 

Csillagok

Carlos de Oliveira

Csillagok

Az ég kékje az ablakra zuhant. Megszédülés, kétségtelen. A csillagok most a fény sűrű gyújtópontjai, az üveg változékony áttetszősége hol magába szívja, hol szétteríti sugaraikat. Tehát nem csillognak.
Felhívom egy asztrológus barátomat:
– Nos tehát?
– Megállt az égbolt. Itt a világvége.
Egy másik barátom viszont, a játékfeltaláló, azt mondja:
– Ne beszéljen ilyeneket. Csak hajtsa kissé oldalra a fejét, változtasson a látószögön.
Követem a tanácsát: a csillagok pedig egy robbanással ismét felragyognak, sugaraik nekiütődnek az ablakkeretnek, mely akár egy gyermekrajz szegélye is lehetne.

PéJé

1921. november 27.

Pilinszky.

Épp kiláboltam a kamaszkorból, ebből a bizonytalan, nyákos mocsárból. Épp szerelmes voltam, de már elhagytak. Évekig minden nap magamnál hordtam a kötetét. Olvastam vonaton, buszon, sportpálya szélén, farakáson, tetőn, fizika dolgozat alatt, zuhogó esőben. Nem is tudom, melyik a kedvenc versem tőle. Mindegyiknél ott van már az én életem is a sorok között.

Landolás

Holnap!(azaz mire ezt összehoztam Ma!)

Holnap egész nap rohangálni fogok. A reggeli órám a Várban lesz, hol máshol, onnan szerencsére az OSZK közel, aztán a cuccaim ledobni, aztán tovább franciára, aztán vissza,  átpakolni a bőröndbe, végül reptér és este 10-11 körül landolás, aztán rohanás a szállásra. Yay. De ez már a jó része. Majd gyakorolhatom az "embrionális állapotban leledző" francia tudásom. Ezzel a gyönyörű szókapcsolattal ma találkoztam a levéltárban. Felröhögtem. Persze nem toltak le hangoskodásért, mert az agresszív és nagyothalló bácsika messze túlordított engem.

Vajon mi a logika abban, hogy a Nyugatinál még csak 135 forint a sajtos pogácsa, de az Árpád hídnál, ugyanazon lánc üzletében már 145 forint? Na mindegy. És még rosszul is adnak vissza. 

Ez a szemeszter kicsit olyan, mint Frodóék útja Mordorba. “One Does Not Simply Walk into Mordor”. Megint túlvállaltam magam. 

Ma!

este már Párizsban. harmadszorra. yey:-)

...és láttam párist és nem láttam semmit ...

Kopár is

Cornelia megint útra kel.  Egy hét múlva már a manzárdtetők ezüstszínű városában fog téblábolni. Újra. Visszatérni mindig jó.

Ott ahol a hétköznap káosza, a raccsoló h-k és zs- és ö-k mögött valami megtervezett, hajszálpontos és grandiózus rend uralkodik. Sugárutak metszésében és tengelyekben nincs hiány és ezekre felfűzhetővé válik az én széteső életem is.

"Káprázva nézzük roppant fényedet,
ha most szived hozzánk kopár is"

Az utolsó dzsentri

Válság van- mondá apám, majd letört egy darab camembert sajtot a vörösboros szarvassonka mellé.

Mindig is éreztem valami mély szimpátiát a dzsentrik iránt.