Képzelt riport... - Eszter keresése

nos, vannak ilyen elb...ott napok...

"halálom után felbontandó"

...előredölve hallgatja. Milyen régen vár. Mintha csak erre várt volna. Ha csak ez az egy estéjük van, és semmi mást nem kapnak már a sorstól. Akkor is megérte. Megtalált valamit. Most mondhatná, hogy saját magát, de ez nem lenne igaz. Teljesen. Ezt az egész hangulatot. Az érzéseket. A tökéletes pillanatot. Hogy talán van remény, hogy nem a levegőbe beszél, nem kell elharapnia a mondatok végét, nem kell folyton magyarázkodnia. És nem hibázhat. Képtelenség rontani. Felnéz, és a félhomályban is látni véli a másik szemében…hogy tudja az össze hibáját, a gyengeségét, a gyávaságát. A fiú nem fél. Talán mert nincs veszteni valója, mert tudja, minden idegével, hogy egyszer élünk… és ezért vannak most itt. Ezért jött el ő is. Csodálja benne ezt a szabadságot, ezt az erőt és bátorságot. Ő is ilyen szeretne lenni. Erről álmodott. Hogy kimondja, amit érez, tesz az álmaiért. De mindig túl gyáva volt. Féltette saját magát, a biztonságos kis életét. A büszkeségét. Hiába tudta, mennyi mindent veszít. Most mégis itt van . talán készen arra, hogy szabadjára engedje a viszonyukban rejlő feszültséget, és nem érdekli a nyomukba keletkező zűrzavar. Elmenni a világ végére is. Nagyon messze...

...Valahogy élni is így kéne. A pillanatnak. Meglátni valami lélegzetelállítóan szépet, és a nyomába eredni. Leszállni a metróról és egy idegen nő után futni. Vannak pillanatok, amikről csak hallgatni lehetne. Mert túl törékenyek, tökéletesek, illanóak. Ez is olyan volt. A híd közepén, álltak a víz felett. Lehunyt szemmel. Akármi történik vele ezután, erre örökre emlékezni akar. A mélység vonzása. Ugyanúgy összeszorítja a szívét. A mélység és a fiú. Hasonlítanak egy kicsit. Szédülés, zuhanás, miben szállni kell. Szárnyakkal, vagy a nélkül. Már nem számít. Nem gondolni a becsapódásra. Vagy a becsapásra. Gellért téren ugrál a kőkockákon. Pont olyan messze vannak, hogy le kelljen lépni köztük a földre...

nos, azt hiszem, a sors szeret megtréfálni.egy-egy mondattal...
mert ezeket körülbelül 3 éve írtam le...

Szerelem…

Talán vihar lesz. Valaki beszél.
De nem hallom. Kopogás az ablakon.
Ritmusra jár a fájdalom.
Jól van, megadom magam…
Kék partjaid előtt guggolok.
Testem magányba fonódik, mormolok
valami idegen zsoltárt.Talán.

van olyan, hogy néha az ember nem bírja tovább? hogy igazából kimondani sincs ereje. csak vergődés. nem itt lenni. kirohanni az éjszakába, az esőbe. felejteni. őt is felejtsék. (engem). nem rész venni más életében. hibát "hibával" jóvátenni. kitörölni az emlékeket. új életet kezdeni. újra egész lenni. csak rossz álom volt. megfosztottak mindenemtől. elvette, ami kellet. mást nem tudok adni neki. engedjen…egy újabb roham. megszokható. nem először és nem utoljára. tudni, hogy úgyis felesleges. de most ez van.

Carmen, London 2006, final duet

P.J.:Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

hiánypótlás...

The Notebook
My Fair Lady
An Education
Sherlock Holmes
Vicky, Christina, Barcelona
Borat
Parfüm
Pulp Fiction
Piaf
Volver
Apocalypto
Goya's Ghost
La science des reves
Getto milliomos
Pippa Lee négy élete
Catch 22
Alice in Wonderland
Sleepy Hollow
Wings of Desire
Donnie Darko
Edukators
Egy erkölcsös éjszaka
Late Night Shopping
Fanny és Alexander
Bonjur Tristesse
Queen of Damned
Leon
Nappali Őrség
Conversation With Other Woman
Olasz nyelv kezdőknek
Porco Rosso
A vihar kapujában
Volt egyszer egy vadnyugat
Malena
Stealing Beauty
+ Bergman, Truffaut:-)

első nekifutásra ennyi ugrott be. tanulás helyett..de jó volna hejjj(jó sokáig élni, nézni hogy lesz ...)

háyjánosi kozmikus koszolás

Kijönni a távolságból.
Látom, ott van,
és ő is lát.
Kijönni és feladni a védelmet.
Itt vagyok,
fegyver ha kell,
de a kéz is elég.

Kijönni a távolságból,
és nem elveszni,
elfogadni, hogy
vagyok és vagy,
és immáron nem
csak lehetőség.

A körme vörös volt. A cipője meg sárga. Billegett előre- hátra egy pezsgősüveggel a kezében. A hangja olyan volt, mint amikor az eső kopog az ablaktáblán. A hajáról meg a víz fölött szálló fecskék jutottak az eszébe. Szép volt. Ájultan szép. Nem rég, Rómából hazafelé a hattyúkon gondolkodott, hogy mégis, rút kiskacsa, meg hogy hogy is történt az egész…kereste a kapcsot a múltban, hogy honnan is ez a keserű szájíz, pedig csak whiskeyt ivott régóta. A kövek sugározták a meleget, még most is, éjszaka közepén. Nézte a lányt. Ő is ilyen…aki most ott csillog a szemében, az ő teste is ilyen felhevült kockakő. Vagy inkább még „kő, durva kő” . Amiben ott él, elrejtve, egy ruhát ráncoló görög nimfa. Nem értette magát, honnan jutnak ezek az eszébe, miért gondol a múltra annyit. Háromszor levetkőztette a szemével a lányt, amíg kiitta az poharát. A zene halkult, vagy csak távolodott. Az utolsó hanggal a lányból is elszállt valami. Talán a nimfa ruha redői. Kisimultak. Vagy nem is nimfa volt, csak a görögökről ez ugrott be elsőnek, Thalész meg Püthagorasz meg Platón után? A fehér márványszobrok. De úgy tett maga előtt is, mintha nem látná a homloka mögött a tökéletes, hideg- fehér melleket és csípőket.
Egyszer vágyott egy ilyen sima, márványbőrű lányra. De csak a tengerig jutott el vele. A sós víz lemosta az ostoba illúziókat a szívéről, meg a festéket a lány arcáról.
Nézte a földet, és elképzelte a lépéseit felé. Egy tócsába lépne, talán ragacsos pezsgő vagy sör, csikkekre, és hullámcsatokra. A nevetése, mint a jégeső. Elveri a termést. Nem enyhíti az aszályt, csak még nagyobb kárt tesz. Már attól, hogy öt perce nézi, „hidak robbannak” benne. A vonatra gondolt, amivel idejött. Az ülésen a süppedt nyomára. Hogy ennyi maradt ott utána. Meg a viharra, út közben. Amiben előre meglátta a lány arcát.

Ez csak egy kísérlet. Antoine nagy kísérlete, csehtamásosan.Szélnek ereszteni valakit(vagy valamit) és várni, hogy visszajön-e...persze tudjuk hogy nem. vagy nem biztos. vagy ha igen, az is már más lesz.

Ő elszáll és mi várjuk míg
visszajön.
Látod már repül is.
És mi itt kávézunk, dohányzunk,
mindent megpróbálunk, hogy
agyonüssük majd az időt.
Látod már este van.
Nézd csak már reggel van.
Meg is ebédeltünk.
Meg is öregedtünk.
Milyen vének vagyunk.


...e pokoli tornát nem azokért művelem,
kik artistának készültek egykor velem,
s most páholyban lapulva zokognak mutatványomon...

William Butler Yeats :Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

(Szabó Lőrinc fordítása)

tread lightly...a tanulság csupán ennyi...

...Tiszták csak addig lehetünk, míg gondolatainkkal játszunk. Mihelyt hozzányúlunk az élethez, tele vagyunk az élet förtelmes ellentmondásaival...szomorú, hogy ilyen az emberi természet, de ilyen. úgy látszik ezen a földön az épelméjűek között csak az őrültek tarthatják fönn a rendet...

Kosztolányi, ki más

…a megtalálásról is szólhatna, mégis a hiány tekereg a sorok között. Miért hagyja el minden, ha egyszer már megtalálta? Ahhoz a csöndhöz, ahhoz az éjszakai csöndhöz semmi sem hasonlított. Még a kipeckelt szájak némasága se. Halott volt az éjszaka. Emlékek nélküli, rezzenéstelen tótükör feszült bennük. Víz alatti süketség. Halott sötétség. A sálak még összegabalyodottan CSÜGGETEK A FOGASRÓL, A KÉT KABÁT EGYMÁS MELLETT, a testtől melegen. Még akkor is, amikor a két testnek már semmi köze nem volt egymáshoz. A falakra ragacsosan rátapadt a múlt. A padló recsegett, a valahol mélyen a föld alatt elmenő utolsó metrót a talpaikban még érezték. A ház, a szoba rájuk csukta magát, összeborult fölöttük, mintha egymaga képes lenne még összetartani azt, ami már végérvényesen kettészakad. Talán az ismerős szaga a szobáknak, az elkopott kilincsek és pattogzó festék át meg átszövi a múltat, és nem ereszti el őket. Az elejére nem emlékezett egyikük sem. Hogy hogyan jutottak idáig. Elcsúsztak egymás mellett, kicsúsztak a kezeik egymáséiból, az ölelésből, a szívből majd végül a szemeikből perdítették ki a másikat. Lekapni a vázákat a polcokról. Az üres üvegeket, a képeket… hozzávágni mindent, kék foltokat az ismerős testen, hogy legyen már örökre ismeretlen. Taposni a szilánkokon. Üvölteni, ne álljon meg a por a levegőben. Elmesélni azt a hajnalt a sirályvijjogással. Hogy akkor régen épp nem szerette. Amikor azt hitte, kutyák vonyítanak a sziklafalakon. Elszállt egy törülköző a szélben. Széthullik a gyermekkor, nyoma vész a lego kockáknak lassan, amiből egy biztos világ épült. Elmondani, hogy amikor meglátta a színes sálakat az óvárosban, a földön, sírni lett volna kedve. Megtaposni őket, olyan szépek voltak. A kacskaringós sikátorok kérdőjellé váltak a szemében, minden kiejtett szóban ott lehetett volna egy válasz a kérdéseire, de nem mondta ki senki, amit annyira várt. Válaszok nélkül nem volt senki és semmi. Nehéz illat volt az idegen város levegőjében.
Ezen az éjszakán minden végérvényesen elvesztette az értelmét és a jelentőségét. Súlytalanok lettek az évek, valaki egy megbontott kártyapaklit szórt a szélbe. Halott macskák a sínek között. Könnyező madonnák és ember arcú sziklák. Súrlódó kavics, giccses tájképek, kilopott sütők, vizesmakaróni, viaszszag, reggeli gyomorkorgás,, ezüst kanalak, hatalmas női seggek. Csak nem magyarázatot keresni. Mindaz, ami egy városból megmaradhat. Sose látja többé azt az arcot, amit akkor mutatott neki.
Valaha fenntartás nélkül hitt a legendákban. A legszebbekben is. Van egy ház, Olaszországban, egészen pontosan Veronában. Egy kisebbfajta árkád alatt kell átmenni, a belső udvarra, ahol van egy erkély. Annak a háznak a falába, egészen apró betűkkel bele van karcolva két monogram. A sok ezer között négy darab apró fekete betű. Ha ma keresni kezdené, nem találná meg. De ettől még létezik. Ott van valahol. Ha máshol nem, akkor bennük, ott, ahonnan senki és semmi nem tudja kitörölni. Mintha megátkozta volna magát. Az örökkön örökké már nem boldog mese, hanem fenyegetés. Az árnya ott áll a háta mögött. Mindaz, ami egyszer már megtalálta, elhagyja. Talán mert már nincs is rá szüksége... Új szörnyszülöttel él, lassan már egy éve megvan a saját kísértete. Lehet, örülnie kéne a gyűlöletének. Márai szerint a tökéletes bosszú a közöny. Őt meg gyűlölik. Kitartóan. Végül is az is érzelem. Mégse hagyja el minden.
Az én történetemnek nem lesz tragikus vége. Azaz az MI történeteünknek már lassan egy éve vége, azóta már csak "én" és "te" van. De ahelyett, hogy folyamatos távolodás lenne, az összekötő zsinegek elpattannának, vagy csöndben elfoszlanának, makacsul megfeszülnek, és ahogy nő a távolság úgy húz egyre jobban, tépi ki a bensőmet. Ha az elpattanó húrok arcon vágnának, az se fájna ennyire. Képtelen vagyok kibogozni. ("sorsom csomóit ki nem bogozva, ostobán, hanyatt")Mintha azt kérnék tőlem, hogy vágjam le a kezemet, vagy a fél lábamat. Nem tehetem. Én ő is vagyok, a részem, nem tudok nélküle élni. Kell ahhoz, hogy levegőt kapjak, hogy ne fulladjak meg. Talán nem is ő kell, hús vér valójában, hanem magamban kell ő. Az, aki az enyém. Felelőtlenség volt legendákra építeni az életemet, saját magamat. De már nem tudok nem hinni bennük. Tagadd meg atyád, s dobd el neved… Ott ragadunk örökre, üveghegyeken túl. És játszani kell a mesét. A szerepek a bőrömhöz tapadnak, átveszem a fal némaságát. Ami játék volt, öt percre, letéphetetlen lesz már mindörökre. Itt a vég, fuss el véle. Minél messzebbre. Arc nélküli, formátlan alakok keringője ez örökre. idebenn...

Pilinszky:Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.