...előredölve hallgatja. Milyen régen vár. Mintha csak erre várt volna. Ha csak ez az egy estéjük van, és semmi mást nem kapnak már a sorstól. Akkor is megérte. Megtalált valamit. Most mondhatná, hogy saját magát, de ez nem lenne igaz. Teljesen. Ezt az egész hangulatot. Az érzéseket. A tökéletes pillanatot. Hogy talán van remény, hogy nem a levegőbe beszél, nem kell elharapnia a mondatok végét, nem kell folyton magyarázkodnia. És nem hibázhat. Képtelenség rontani. Felnéz, és a félhomályban is látni véli a másik szemében…hogy tudja az össze hibáját, a gyengeségét, a gyávaságát. A fiú nem fél. Talán mert nincs veszteni valója, mert tudja, minden idegével, hogy egyszer élünk… és ezért vannak most itt. Ezért jött el ő is. Csodálja benne ezt a szabadságot, ezt az erőt és bátorságot. Ő is ilyen szeretne lenni. Erről álmodott. Hogy kimondja, amit érez, tesz az álmaiért. De mindig túl gyáva volt. Féltette saját magát, a biztonságos kis életét. A büszkeségét. Hiába tudta, mennyi mindent veszít. Most mégis itt van . talán készen arra, hogy szabadjára engedje a viszonyukban rejlő feszültséget, és nem érdekli a nyomukba keletkező zűrzavar. Elmenni a világ végére is. Nagyon messze...
...Valahogy élni is így kéne. A pillanatnak. Meglátni valami lélegzetelállítóan szépet, és a nyomába eredni. Leszállni a metróról és egy idegen nő után futni. Vannak pillanatok, amikről csak hallgatni lehetne. Mert túl törékenyek, tökéletesek, illanóak. Ez is olyan volt. A híd közepén, álltak a víz felett. Lehunyt szemmel. Akármi történik vele ezután, erre örökre emlékezni akar. A mélység vonzása. Ugyanúgy összeszorítja a szívét. A mélység és a fiú. Hasonlítanak egy kicsit. Szédülés, zuhanás, miben szállni kell. Szárnyakkal, vagy a nélkül. Már nem számít. Nem gondolni a becsapódásra. Vagy a becsapásra. Gellért téren ugrál a kőkockákon. Pont olyan messze vannak, hogy le kelljen lépni köztük a földre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése