A körme vörös volt. A cipője meg sárga. Billegett előre- hátra egy pezsgősüveggel a kezében. A hangja olyan volt, mint amikor az eső kopog az ablaktáblán. A hajáról meg a víz fölött szálló fecskék jutottak az eszébe. Szép volt. Ájultan szép. Nem rég, Rómából hazafelé a hattyúkon gondolkodott, hogy mégis, rút kiskacsa, meg hogy hogy is történt az egész…kereste a kapcsot a múltban, hogy honnan is ez a keserű szájíz, pedig csak whiskeyt ivott régóta. A kövek sugározták a meleget, még most is, éjszaka közepén. Nézte a lányt. Ő is ilyen…aki most ott csillog a szemében, az ő teste is ilyen felhevült kockakő. Vagy inkább még „kő, durva kő” . Amiben ott él, elrejtve, egy ruhát ráncoló görög nimfa. Nem értette magát, honnan jutnak ezek az eszébe, miért gondol a múltra annyit. Háromszor levetkőztette a szemével a lányt, amíg kiitta az poharát. A zene halkult, vagy csak távolodott. Az utolsó hanggal a lányból is elszállt valami. Talán a nimfa ruha redői. Kisimultak. Vagy nem is nimfa volt, csak a görögökről ez ugrott be elsőnek, Thalész meg Püthagorasz meg Platón után? A fehér márványszobrok. De úgy tett maga előtt is, mintha nem látná a homloka mögött a tökéletes, hideg- fehér melleket és csípőket.
Egyszer vágyott egy ilyen sima, márványbőrű lányra. De csak a tengerig jutott el vele. A sós víz lemosta az ostoba illúziókat a szívéről, meg a festéket a lány arcáról.
Nézte a földet, és elképzelte a lépéseit felé. Egy tócsába lépne, talán ragacsos pezsgő vagy sör, csikkekre, és hullámcsatokra. A nevetése, mint a jégeső. Elveri a termést. Nem enyhíti az aszályt, csak még nagyobb kárt tesz. Már attól, hogy öt perce nézi, „hidak robbannak” benne. A vonatra gondolt, amivel idejött. Az ülésen a süppedt nyomára. Hogy ennyi maradt ott utána. Meg a viharra, út közben. Amiben előre meglátta a lány arcát.