…a megtalálásról is szólhatna, mégis a hiány tekereg a sorok között. Miért hagyja el minden, ha egyszer már megtalálta? Ahhoz a csöndhöz, ahhoz az éjszakai csöndhöz semmi sem hasonlított. Még a kipeckelt szájak némasága se. Halott volt az éjszaka. Emlékek nélküli, rezzenéstelen tótükör feszült bennük. Víz alatti süketség. Halott sötétség. A sálak még összegabalyodottan CSÜGGETEK A FOGASRÓL, A KÉT KABÁT EGYMÁS MELLETT, a testtől melegen. Még akkor is, amikor a két testnek már semmi köze nem volt egymáshoz. A falakra ragacsosan rátapadt a múlt. A padló recsegett, a valahol mélyen a föld alatt elmenő utolsó metrót a talpaikban még érezték. A ház, a szoba rájuk csukta magát, összeborult fölöttük, mintha egymaga képes lenne még összetartani azt, ami már végérvényesen kettészakad. Talán az ismerős szaga a szobáknak, az elkopott kilincsek és pattogzó festék át meg átszövi a múltat, és nem ereszti el őket. Az elejére nem emlékezett egyikük sem. Hogy hogyan jutottak idáig. Elcsúsztak egymás mellett, kicsúsztak a kezeik egymáséiból, az ölelésből, a szívből majd végül a szemeikből perdítették ki a másikat. Lekapni a vázákat a polcokról. Az üres üvegeket, a képeket… hozzávágni mindent, kék foltokat az ismerős testen, hogy legyen már örökre ismeretlen. Taposni a szilánkokon. Üvölteni, ne álljon meg a por a levegőben. Elmesélni azt a hajnalt a sirályvijjogással. Hogy akkor régen épp nem szerette. Amikor azt hitte, kutyák vonyítanak a sziklafalakon. Elszállt egy törülköző a szélben. Széthullik a gyermekkor, nyoma vész a lego kockáknak lassan, amiből egy biztos világ épült. Elmondani, hogy amikor meglátta a színes sálakat az óvárosban, a földön, sírni lett volna kedve. Megtaposni őket, olyan szépek voltak. A kacskaringós sikátorok kérdőjellé váltak a szemében, minden kiejtett szóban ott lehetett volna egy válasz a kérdéseire, de nem mondta ki senki, amit annyira várt. Válaszok nélkül nem volt senki és semmi. Nehéz illat volt az idegen város levegőjében.
Ezen az éjszakán minden végérvényesen elvesztette az értelmét és a jelentőségét. Súlytalanok lettek az évek, valaki egy megbontott kártyapaklit szórt a szélbe. Halott macskák a sínek között. Könnyező madonnák és ember arcú sziklák. Súrlódó kavics, giccses tájképek, kilopott sütők, vizesmakaróni, viaszszag, reggeli gyomorkorgás,, ezüst kanalak, hatalmas női seggek. Csak nem magyarázatot keresni. Mindaz, ami egy városból megmaradhat. Sose látja többé azt az arcot, amit akkor mutatott neki.
Valaha fenntartás nélkül hitt a legendákban. A legszebbekben is. Van egy ház, Olaszországban, egészen pontosan Veronában. Egy kisebbfajta árkád alatt kell átmenni, a belső udvarra, ahol van egy erkély. Annak a háznak a falába, egészen apró betűkkel bele van karcolva két monogram. A sok ezer között négy darab apró fekete betű. Ha ma keresni kezdené, nem találná meg. De ettől még létezik. Ott van valahol. Ha máshol nem, akkor bennük, ott, ahonnan senki és semmi nem tudja kitörölni. Mintha megátkozta volna magát. Az örökkön örökké már nem boldog mese, hanem fenyegetés. Az árnya ott áll a háta mögött. Mindaz, ami egyszer már megtalálta, elhagyja. Talán mert már nincs is rá szüksége... Új szörnyszülöttel él, lassan már egy éve megvan a saját kísértete. Lehet, örülnie kéne a gyűlöletének. Márai szerint a tökéletes bosszú a közöny. Őt meg gyűlölik. Kitartóan. Végül is az is érzelem. Mégse hagyja el minden.
Az én történetemnek nem lesz tragikus vége. Azaz az MI történeteünknek már lassan egy éve vége, azóta már csak "én" és "te" van. De ahelyett, hogy folyamatos távolodás lenne, az összekötő zsinegek elpattannának, vagy csöndben elfoszlanának, makacsul megfeszülnek, és ahogy nő a távolság úgy húz egyre jobban, tépi ki a bensőmet. Ha az elpattanó húrok arcon vágnának, az se fájna ennyire. Képtelen vagyok kibogozni. ("sorsom csomóit ki nem bogozva, ostobán, hanyatt")Mintha azt kérnék tőlem, hogy vágjam le a kezemet, vagy a fél lábamat. Nem tehetem. Én ő is vagyok, a részem, nem tudok nélküle élni. Kell ahhoz, hogy levegőt kapjak, hogy ne fulladjak meg. Talán nem is ő kell, hús vér valójában, hanem magamban kell ő. Az, aki az enyém. Felelőtlenség volt legendákra építeni az életemet, saját magamat. De már nem tudok nem hinni bennük. Tagadd meg atyád, s dobd el neved… Ott ragadunk örökre, üveghegyeken túl. És játszani kell a mesét. A szerepek a bőrömhöz tapadnak, átveszem a fal némaságát. Ami játék volt, öt percre, letéphetetlen lesz már mindörökre. Itt a vég, fuss el véle. Minél messzebbre. Arc nélküli, formátlan alakok keringője ez örökre. idebenn...