hidak

Idegen este volt. Vannak ilyen napok, amik egyszerűen nem tartoznak hozzá, nem érik el a bőre felszínét. Vagyis ez rossz megfogalmazás, mert persze hogy bennük él, és a bőrére tapad minden, mégis súlytalan volt az egész nap. Látta az embereket, de nem volt köze hozzájuk. Éhes se volt, nem evett semmit. Szmog volt és sütött a nap, ettől az egész város ezüstösen légnemű lett. A hidakon sétált- át az egyiken, vissza a másikon. Cikkcakkban. Mintha két szerető között ingadozna, de igazából csak ő tudja, hogy az egyetlen hely, ahol otthon van: az a víz fölött. Amíg az egyiktől elér a másikig. Út közben emlékké válik minden, és a túlparton már érvényét veszti az, ami ideát történt, és fordítva. A víz megőrzi a titkait, gyorsan tovarohan ’alig hallottam sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín s hallgat a mély.’ szeretett menetközben lenni. Tudta, hogy nem tartozik senkihez, és azok, akik annyira vágytak rá, akik ott akarták tartani a saját partjukon, lerombolva a hidakat- azok is csak azért, mert mindig elment. Ha ez a tulajdonság- a billegés- hiányzott volna belőle érdektelen lett volna. Unták volna egy idő után, hogy mindig ott van. Így viszont lehetett várni rá. Esélyt adott nekik arra, hogy ez a várakozás- a bármelyik percben itt lehet érzése - bearanyozza az életüket. Mert tudta, várni a legjobb dolog. Olyankor van értelme az utaknak, mert valaki közeledi feléjük, ilyenkor jó rágondolni, hogy ott fut a talpaik alatt, és Ő is azon jár már valahol, és ez összeköti őket, elhozza Őt. Ha valakire vár, történjen bármi körülötte, ki lehet bírni. A várakozásban benne van az egész jövő, és akkor még láthatod tökéletesnek, illúziókba ringathatod magad, elképzelheted, hogy milyen lesz. Arra sohase gondoltak, hogy Ő is vár valakit. Nem láttak túl a saját világukon. A bőréig jutott csak el minden érintés, babráltak a hajával, csókolták, szerették a maguk módján, de soha senkinek nem jutott eszébe hogy a mutató ujját az álla alá tegye - kicsit megemelje a fejét és Ránézzen, bele a szemébe. Így idegen marad mind. Nem tartoztak igazán hozzá, súlytalanul teltek el az évek, tejüveg mögött mozgó alakokat látott, csak a testek körvonalára emlékezett, nem az arcokra, a hangokra. Csak Ő volt meg a hidak. Szerette a hidakban azt, hogy olyan irreálisak. Nekifeszülnek a partoknak, homorúan, és az emberek jönnek-mennek innen oda onnan ide, de ők nem tartoznak sehova. Egyik parthoz se. A hídon az ember valamiféle téren és időnkívüliségbe kerül, a víznek nincs ideje, nem változik- pont azért mert folyton másmilyen- túl gyorsan ölt ezer új alakot- nem látod a változását, mert ez a lénye. Vagy néha arra gondolt, hogy mi van, ha a két part szerelmes egymásba? És mindketten tudják, hogy ők ketten soha nem találkozhatnak. Mert akkor már nem partok lennének, és a másikban pont ezt szeretik, hogy különállóak. A hidak kötik össze csak őket. Kapcsok a két test között, ölelésre lendített karok, gyűlölik a folyót, mert közéjük állt, mert azt gondolják, a másik vele csalja meg őt, ahogy hozzásimul, locsog és suttog a fülébe. Nem tudják, hogy a víz csak kábítja őket, hazudozik, tréfálkozik. És a mélyben, ami úgy hallgat, egy lányról álmodik, aki ott sétál fönt, elérhetetlen magasban.



tanulság?az ember ne írjon részegen. vagy csak úgy írjon, de akkor vissza is ittasan olvassa.mint akkor régen. nagyon régen. lassan éjjel kettő. aludni kéne, de a koffein nem enged.ehelyett sorban szedem elő magamat a múltból. és ezt találtam. idióta...

:-D... Tosca...

Számtalan történet kering a Tosca kaotikus és baklövésekkel teli előadásairól. Ezek közül kettő legendássá vált, bár igazságukat máig vitatják. Az első egy 1960-as New York-i produkció. A címszerepet éneklő primadonna különféle kéréseivel és dühkitöréseivel rendkívül népszerűtlenné tette magát – elannyira, hogy a színfalak mögött dolgozó személyzet úgy döntött, bosszút áll rajta. Az utasítás szerint az opera végén Toscának le kell ugrania az Angyalvár oromzatáról, miután szerelmét kivégezték. Általában biztonságosan földet ért egy speciális matracon. A legendák szerint ezen ominózus előadáson a személyzet a matracot egy különösen rugalmas trambulinnal cserélte fel. Tosca drámai ugrásának hatása rövid ideig tartott, mivel az énekesnő többször is újra meg újra felbukkant a mellvéd fölött, dühtől ordítva. A másik történet szerint egy 1961-es San Franciscó-i előadáson egy csapat, próbát alig látott statisztát küldtek a színpadra kivégzőosztagnak. Az instrukció szerint be kellett menniük kivégezni az elítéltet, majd feletteseik után elhagyni a színpadot. A színpadon azonban az osztag tagjai zavarba jöttek, amikor meglátták, hogy Tosca és Cavaradossi is jelen van: nem tudták melyikre is kell lőni. Végül Tosca mellett döntöttek – elvégre ő a tragikus névadó hősnő – de helyette a szeretője esett össze holtan mellette. Az esetet további zűrzavar követte, amikor Tosca levetette magát a mellvédről, és a férfiak egyedül maradtak a színpadon. Utasításukhoz hűen felettesüket követve ők is elhagyták a színpadot, egymás után ugrálva le a mellvédről.[15]

A Tosca feszültséggel teli fináléja a bakikon kívül számos balesetre is alkalmat adott. 1995. július 30-án a maceratai nyári fesztiválon Fabio Armiliato tenor szenvedett sérüléseket, amikor az áltöltény a lábfejéhez túl közel robbant el. Az összeeső tenort átölelő Tosca (Raina Kabaivanska) a férfin terjedő vérfoltot meglátva elájult. Az eset után Armiliato úgy nyilatkozott, hogy szerencséjére a katonák nem a fejét célozták meg. Öt nappal később ismét színpadra állt, de mankói a második felvonás közben megcsúsztak, Armiliato elesett és a másik lábát eltörte.


csakatanulás...hát persze...sírvanevet...

K.D.: Vér

Aki még nem szeret senkit és semmit - magyarázta nekünk Esti Kornél -, annak rendben a szénája, annak sohase gyűlhet meg a baja a törvénnyel, a hatóságokkal, az nyugodtan aludhat, mert az életben afféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De mihelyt szeretünk valakit vagy valamit, ha csak egy ritka külföldi bélyeget vagy egy madarat is, akkor a döntő kapcsolatok olyan hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már küzdenünk kell az emberekkel, akkor arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk, és halált kapunk.

Ezt az átlátszó, de becses igazságot, mint annyi más mindent, Párizsban tanultam meg először. Nagyon fiatalon vetődtem a Szajna partjára. Az első héten megismerkedtem a bal parttal, a Szent Mihály útja gesztenyefáival, a Szent Jakab utcával, a Luxemburg-kerttel, azzal az idilli városnegyeddel, melyen szinte a XVII. század egyházi és polgári békéje lebeg. Reggelenként egy kávémérésben feketét kortyoltam, s vajaskiflit haraptam hozzá. Aztán a régi könyvtárak történelmi csöndjébe vonultam. Mindennap elém raktak néhány kiló bölcsességet és költészetet a viaszosvászonnal vont munkaasztalra. Este zöld állólámpa sugárzott kócos fejemre. Úgy éltem itt, védetten és boldogan, mint holmi gyermekszobában, az édesanyám köténye mellett.

Nemsokára aztán találkoztam Violával. Megszerettük egymást. Viola tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem kellett bujdosnunk. Az egész város a miénk volt, minden utcapad és közkert. Párizs, évszázados hagyományának hódolva, tapintatosan lesüti szemét a csókolódzók előtt, mint valami szemérmes óriás. Azok szégyenkeznek itt, akik magukra maradnak, a vének, a rútak, akik nem szeretnek senkit, az ifjúság pedig az élet jogán, gyöngéd és bölcs oltalom alatt mindenütt nyíltan ölelkezhet, kávéházakban, tündöklően kivilágított földalatti villamosokon s a tárlatok ünnepélyes megnyitásán is, míg a közoktatásügyi miniszter frakkban és kürtőkalapban jobb ügyhöz méltó buzgalommal olvassa egy papírlapról formás és zörgő szólamait.

Mi mégis ösztönösen kerestük a magányt. Menekültünk az emberek elől. Órákig bolyongtunk, hogy igazán egyedül lehessünk, ismeretlen városrészekben, idegen emberek és boltok között, valahol a kültelken, a liget táján. Egy deres decemberi délután is így sétáltunk az elhagyott téli erdőben egymás karján. A köd leeresztette sűrű, neszfogó függönyeit. Egy fatörzsbe kapaszkodtunk, s ájult szájunk egymásra alélt. Egyre mélyebben és mélyebben jutottunk be az erdőbe, mint ártatlan, mit se tudó gyermekek. Csönd volt. Varjak húztak át felettünk. Később füttyöket hallottunk, hosszú füttyöket, melyek innen és túl felelgettek egymásnak. A fatörzsek mögött néha egy-egy alakot pillantottunk meg, sipkában, vörös nyakbavető kendővel. Ekkor ocsúdtunk arra, hogy már körülkerítettek bennünket az apacsok, akik itt leselkednek, s harcszerűen fejlődnek föl, hogy a szerelmespároktól, mint a részeg emberektől, elrabolják télikabátjukat vagy életüket, amint lehet, aztán vérbe fagyva otthagyják az áldozatokat, akiknek meztelen holttestét a rendőrség néhány nap múlva a Szajna partján teszi ki közszemlére, egy tükörablak mögött. Hatalmasan megriadtunk. A füttyök lenn és fönn tovább sivalkodtak, élesen, mint a hegyes kések. Egymás kezét szorongatva futásnak eredtünk. Egy tisztásra értünk. Ott már láttunk egy gázlámpát. A gázlámpa alatt állt a rendőr. Szívünk még viharosan dobogott, de föllélegeztünk. A rendőr felé igyekeztünk.

Az a gázlámpa fényében rám nézett, figyelmesen félrevont, s mosolyogva közölte velem, hogy véres az arcom. Violára tekintettem. Az ő arca is véres volt. Reszketve nézegettük magunkat egy kézitükörben. Szájunk a csókolódzás közben kirepedt, s vérzett. Csak most kezdtünk el igazán félni a ködben, a barátságtalan, cirmos, téli alkonyatban. Mi, akik az imént még attól tartottunk, hogy meggyilkolnak bennünket, zsebkendőnkkel vért töröltünk le magunkról. Ebben a baljós riadalomban pedig egyszerre megértettük, hogy vége gyermekkorunknak, vége minden rendnek és biztonságnak, mert immár szeretünk, és a legvégzetesebb dolgok közé kerültünk. Igen, barátaim - fejezte be történetét Esti Kornél -, azóta tudom, ebből a jelképes, kis gyermekkalandból, hogy a szeretet, bármily enyhe és sugárzó is a neve, fölöttébb közel van a pusztításhoz és vérhez, s ölelni majdnem annyit jelent, mint ölni.

F.Á.:jelentés vázlat a jelenidőről...

valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

véletlen

"Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál."ezaz, igen, művelt vagy, ismered Kunderát...

Véletlen

ellentéte a szükségesnek, szándékosnak, lényegesnek. De minthogy ezen a világon minden szükségkép történik, mint okoknak okozata; minthogy voltakép semmi se lényegtelen, amennyiben mindenesetre összefügg ezzel, amit lényegesnek tartunk: V. ebben az értelemben nem létezik.

Forrás: Pallas Nagylexikon

???
??
?

gyöngyöt dobálni, semminek örülni

A boldog tudatlanság… Persze ő nem tudja, hogy tudatlan, és boldogtalannak gondolja magát. Nem tudja azt, hogy ha tudná azt, amit nem tud, még boldogtalanabb lenne.

Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fúj a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a fölre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnőtt és azt se tudja, mivégre.

R.M.


Bocsánat, mi nem az életre készülünk…

Valaki szerint ez végzetes hiba. Hogy „gyerekek” akarunk maradni, nem vagyunk hajlandók részt venni abban a másik világban. Ülj a földre és beszélj az égre… van aki, felnő, és azt se tudja mivégre. de nekem az az élet nem kell. Nem érdekel. Értelmetlen és üres. Egy éven át próbáltam elmagyarázni, megmutatni, tanítani neki, hogy milyen az én világom. És csak most látom, mennyire nem értett meg semmit. Befogta a fülét és lehunyta a szemét. És végül engem is kirángatott onnan. Most meg az arcomba vágja a sértődötten, mennyire lehetetlen ez az egész. Hogy nem érti, mit miért csináltam. Nem olvasott Kosztolányit? Nem nagyon. Mert akkor tudná, hogy mindaz ami fontos és végzetes, a gyerekkorban történik. Nincs még egy olyan állapot, amikor annyira komoly minden, a játékban benne van az Élet, mindennek van valami nagyszerű és rejtett értelme, a mesék élnek, körülöttünk, mindennek lelke van , értelme és mondanivalója. És most a szememre veti, hogy kijátszottam őt, értelmetlenül csapongok össze –vissza. Egy olyan álmot kergetek, ami nem is létezik. Próbálok nem nevetni. Nem pörögni és táncolni előtte, az kiabálva, hogy ha az életben nincs már több móóókaaaa…akkor meghalunk. De én most élni szeretnék, Akarsz játszani kígyót, madarat,hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? és nem tudok rajta segíteni. Más nyelvet beszélünk. Utánam nyúl, és nem ér el a keze, nem tud többé megfogni. És ez így van jól.

...Emberi számítás szerint
megvalósulnak álmaink.
Az enyém benned, tiéd másban,
és ami mégsem, az is számtan.
Hát ne tékozold el magad,
ha a tükörben nem te vagy.

Ő mindig valamit valamiért.
Hogyan értené meg, hogy miért,
miért mászom meg újra a hegyet,
ha úgyis le, ha belegebedek.
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom.
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton...

F.Á-P.J (dallam)

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

Félteni a pillanatot. És mégis belenyugodni,(?) hogy elmúlik. Többé nem lesz. Bennem él már csak és benne. Mi a biztonyíték, hogy valóban létezett? Semmi sem őrzi meg a tekintetét. Nem akarom elfelejteni. És nem akarom tudni, hogy egyszer minden véget ét. Hogy sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek. Nem akarom tudni, hogy mit tett másokkal, hogy akár velem is megtehetné. Nem akarom tudomásul venni, hogy a múltat nem lehet elfelejteni. Hogy enyhíteni felejtett. Ez nem igaz. Nem felejtett. Semmivé foszlott mindaz, ami eddig marcangolt. Elgyöngültek a démonjaim, és világgá mentek. Mind. Bárcsak ő is tudná ezt. Vagy én képes lennék elűzni az övéit. Valaha meg fogom tudni szokni a közelségét? A tudatot, hogy van és vagyok. Vagyunk. Kizuhanok a világból. Az a láthatatlan burok körülölel, és tudom, minden idegemmel, hogy nem érhet baj. Amikor mindenki, aki nézi és figyeli az életemet, és érteni akarja a miérteket, az arcomba üvölt és rázza a vállamat, hogy ez képtelenség, hogy mindet elrontsz te árnyék. És én csak mosolyogva megfogom a kezeiket, leemelem magamról, és elsétálok. Esetleg még visszakiabálom, hogy :NEM. Mert mit tudnak ők? Nem látták azt, amit én láttam eddig, soha nem érezték azt amit én éreztem.

Persze az ember néha megpróbálja elmesélni, szavakba önteni, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy az a hatalmas távolság csökkenjen ember és ember között. Barátokkal veszi körül magát, gyűjti az együtt töltött éveket a háta mögött, az élményeket, nyarakat, síeléseket, berúgásokat, színházakat, hosszú beszélgetéseket. Néha tényleg elhiszi, hogy megértettek valamit, hogy kevésbé idegen ebben a világban. Most mégis idegenség szállt a szívére. Hiába keresi a megfelelő szavakat, tudja, hogy nem értik. Vagy nem akarják. Mert szabályt szegett. Elárulta azt a világot, amiben rend van, amiben az ő törvényeik uralkodnak. Mert már nem bírt ott élni, belefeszült éveken át a próbálkozásba, hogy közéjük illő legyen. Csodálta az ártatlanságuk, a naivságukat, azt a magabiztosságot, ahogy az életet szemlélték. Hogy nemhogy a válaszokon nem gondolkodtak, de még azok a kérdések se merültek föl bennük, ami benne. Elharapta a mondatait, mert nem akart lerombolni semmit. És néha(Egyszer) jön valaki. Egészen váratlanul. Vagy már régóta vártan. Nem tudja, hol kezdődött. Csak arra emlékszik, hol merte maga előtt bevallani. Tisztán emlékszik a pillanatra, amikor rádöbbent. És fanyar mosolyra, mert annyira abszurd volt a szituáció, mert amit látott és gondolt kizárták egymást. De onnantól tudta, hogy maga elől nem bújhat már el többé. Néha megpróbálta ámítani magát, becsapni, pótlékokat keresni. Belevetette magát egy idegen életbe. Ahol senki nem ismerte. Mámorító volt, hogy bárkit eljátszhatott, hogy ott minden annyira különbözött volt attól, amit húsz éven át látott. Ahol ő volt a különleges, az irigyelt. A saját határait feszegette. Kísérlet volt. Mit bír ki. Nem csak a lelke, hanem a teste is. Mikor lesz torkig a mocsokkal. (a szájában érezte mocskait egy leskelő pokolnak) Mikor lázad föl önmaga ellen. A játék elkezdte játszani őt. Hiába indult eleinte tisztán minden, a mámorral, hogy nem azt teszi, amit elvártak tőle, hogy revánsot vehet valakin… hogy most majd elfelejti az előző három évet. Nem maradt belőle semmi. A démonok csak megerősödtek, és ezer darabra szaggatták. Kísértett a múlt, a jelen elviselhetetlen volt, a jövő kilátástalan. Néha talán órákig ült a zuhany alatt kuporogva, már a víz is jéghideg volt, és csak zokogott és ordított belül önmagával. Mégse tett semmit. Kifelé mosolygott, kedvesebb, megértőbb volt, mit valaha, belül meg szilánkokra tört. És nem láttak semmit. Aki a szemébe nézett, nem vette észre a forradalmat, a kitörni készülő lázadást, nem érezte, hogy megfeszül a teste az érintése alatt, nem látta a megvonagló szája szélét a csók után. Az undort, hogy megveti önmagát és a reménytelenséget, hogy nem tudja, merre tovább, nincs kiút.

És most mégis itt van. A naplementék emlékével. Tisztán. A csókok íze a számban. Hol méz, hol áfonya. (Hol vér).Még most is itt van, érzem az illatát, az érintéseit a bőrömön, a tekintetét az arcomon. A régi érintések mind érvényüket veszették. Letörölték őket, vagy mint a kígyó, egyszerűen levedlette a régi bőrét. A maszkokat. A tökéletes hasonlat az lenne, hogy olyan bűntelen lettem, mint a keresztelő után volt. Amikor a víz mindent lemosott rólam. Emlékezni mindenre, de nincs súlya múltnak. Nem bánt, nem sebeznek föl folyton az emlékek. Hegyes fogakkal mard az ajkam.

De nem gyötör, nem tör össze. A lehetőség persze mindig ott van, de most nem fél. Egyetlen lapra tette föl az életét. Egy kőr ászra.

ZAGAR - WINGS OF LOVE (feat Underground Divas)

Wings of love at the end
Will give us shelter again
We're gonna hide under
When our protest is over

With our answers unsaid
We will walk hand in hand
We won't talk, we won't cry
We'll be just sharing what's left of us

...illatát érzem...

olykor ha nem néztek oda
arról is maszekoltam
ami a való s a csoda
közötti félúton van

egy boldogtalan szárnyanincs
madárról kinek párja
egy áhított de lábanincs
égi madárka

egy virágról nem ismerem
csak az illatát érzem
arról amiben idelenn
s odafenn se lesz részem

arról ami már szerelem
s még nem bánat egészen
.......................
-és mégis reménykedik-

Kányádi

Tangó

Úgy belekezdeni valamibe, hogy tudod, nem lesz vége soha már. Erre van- e merszed? Azt is elfelejteni, hogy valaha kicsoda, micsoda voltál, hogy egyáltalán volt- e valaha, és te voltál e benne? Átborítani a porba, homályba mindent.

Hol veszett el valami? Nem emlékezni még a hiányra sem, nem tudni, csak sejteni. Meg lehet e még itt találni valamit? Homokban alvó perceim. Mi történt? Szakadások mentén tovább foszlik a múlt. Homokpergető nézések és kérdések. Egy visszatérő dallam. Ugyanaz a dallamsor újra és újra, de valahol mindig megbicsaklik. Eszemvesztés balladája. Törött szárnyú madarak tükörképe az üvegeken. Az arcomon látszik a zuhanásuk. Rubinpiros árkok vonulása. Folyik, telik, múlik, pereg. Nem számít a mivel, végül úgyis kihullik minden belőlem? Talán maradnak a pillanatok, ízek, villanások, amikor éles fényben megmerevedik egy egy test szoborszerűen. De körötte csak még nagyobb a homály. Homály és cseppnyi keserű íz. Ez az élet.( És mégis vannak percek, melyek felragyognak, élnek, és csillapíthatatlanok.) Gyerekként emlékezni mindenre. Játék minden és minden mögött ott a félelem. Az idő hályog alá kerül ígyis úgyis… befagynak a folyók. A dallam újra visszatér. És én megint nem ismerem föl. Nem akarom. Nem tudom. Nemtudást játszom. (pedig tudom, és ez most halálosan komoly játék, én vagyok a szabály és a kivétel és a játékos is egy személyben.) Bársonyfüggönyök mögül kilesett életekkel sakkozni, fekete fehér mezők végtelenségében érezni a bezártságot. Ott ahol a szavak éle nem sért, és bogozni kell az értelmet. Korán elkezdeni, későn abbahagyni. Vagy bele se fogni? Szerelmeskedni szoknyapörgéssel. Másról beszélni, és nem arról, úgy, hogy közben arra gondolsz, amiről nem beszélve beszélsz. Aztán kicsomagolni a félreértett mozdulatokat. Beleengedni egy kád forró vízbe. Hagyni, hogy belevessz. Végül minden értelmet nyer, vagy lényegtelen lesz. Csak ne gondolj a holnapokra, életedet úgyis édesíti a titok, az elharapott mondatok tovább tekeregnek benned, lecsúsznak a szívedre, és egész nap ott pörög a szemedben ringlispílként az, amit nem mondhatsz el. Lassan leázik rólad a múlt, a bőröd elfelejti a sok érintést, tiszta lesz és sima, a karcok a szíven már nem zavarnak. Bolyong benned valami, és nem tudod elkapni, megfogni, kimondani. Mégis…nem veszik észre rajtad. Követnek, figyelnek, vizsgálnak, ott vannak a nyomodban, minden nap méregetnek, belelihegnek az arcodba, a kezed után kapnak, nyüszítenek… és nem látják meg, nem érzik azt a hajszálvékony burkot körülötted, ami örökre elzár attól a világtól. Ami megvéd. Ahova nem jöhetnek már utánad. Nekik nincs hatalmuk fölötted többé. Már más világhoz tartozol. „…csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges…”