Idegen este volt. Vannak ilyen napok, amik egyszerűen nem tartoznak hozzá, nem érik el a bőre felszínét. Vagyis ez rossz megfogalmazás, mert persze hogy bennük él, és a bőrére tapad minden, mégis súlytalan volt az egész nap. Látta az embereket, de nem volt köze hozzájuk. Éhes se volt, nem evett semmit. Szmog volt és sütött a nap, ettől az egész város ezüstösen légnemű lett. A hidakon sétált- át az egyiken, vissza a másikon. Cikkcakkban. Mintha két szerető között ingadozna, de igazából csak ő tudja, hogy az egyetlen hely, ahol otthon van: az a víz fölött. Amíg az egyiktől elér a másikig. Út közben emlékké válik minden, és a túlparton már érvényét veszti az, ami ideát történt, és fordítva. A víz megőrzi a titkait, gyorsan tovarohan ’alig hallottam sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín s hallgat a mély.’ szeretett menetközben lenni. Tudta, hogy nem tartozik senkihez, és azok, akik annyira vágytak rá, akik ott akarták tartani a saját partjukon, lerombolva a hidakat- azok is csak azért, mert mindig elment. Ha ez a tulajdonság- a billegés- hiányzott volna belőle érdektelen lett volna. Unták volna egy idő után, hogy mindig ott van. Így viszont lehetett várni rá. Esélyt adott nekik arra, hogy ez a várakozás- a bármelyik percben itt lehet érzése - bearanyozza az életüket. Mert tudta, várni a legjobb dolog. Olyankor van értelme az utaknak, mert valaki közeledi feléjük, ilyenkor jó rágondolni, hogy ott fut a talpaik alatt, és Ő is azon jár már valahol, és ez összeköti őket, elhozza Őt. Ha valakire vár, történjen bármi körülötte, ki lehet bírni. A várakozásban benne van az egész jövő, és akkor még láthatod tökéletesnek, illúziókba ringathatod magad, elképzelheted, hogy milyen lesz. Arra sohase gondoltak, hogy Ő is vár valakit. Nem láttak túl a saját világukon. A bőréig jutott csak el minden érintés, babráltak a hajával, csókolták, szerették a maguk módján, de soha senkinek nem jutott eszébe hogy a mutató ujját az álla alá tegye - kicsit megemelje a fejét és Ránézzen, bele a szemébe. Így idegen marad mind. Nem tartoztak igazán hozzá, súlytalanul teltek el az évek, tejüveg mögött mozgó alakokat látott, csak a testek körvonalára emlékezett, nem az arcokra, a hangokra. Csak Ő volt meg a hidak. Szerette a hidakban azt, hogy olyan irreálisak. Nekifeszülnek a partoknak, homorúan, és az emberek jönnek-mennek innen oda onnan ide, de ők nem tartoznak sehova. Egyik parthoz se. A hídon az ember valamiféle téren és időnkívüliségbe kerül, a víznek nincs ideje, nem változik- pont azért mert folyton másmilyen- túl gyorsan ölt ezer új alakot- nem látod a változását, mert ez a lénye. Vagy néha arra gondolt, hogy mi van, ha a két part szerelmes egymásba? És mindketten tudják, hogy ők ketten soha nem találkozhatnak. Mert akkor már nem partok lennének, és a másikban pont ezt szeretik, hogy különállóak. A hidak kötik össze csak őket. Kapcsok a két test között, ölelésre lendített karok, gyűlölik a folyót, mert közéjük állt, mert azt gondolják, a másik vele csalja meg őt, ahogy hozzásimul, locsog és suttog a fülébe. Nem tudják, hogy a víz csak kábítja őket, hazudozik, tréfálkozik. És a mélyben, ami úgy hallgat, egy lányról álmodik, aki ott sétál fönt, elérhetetlen magasban.
tanulság?az ember ne írjon részegen. vagy csak úgy írjon, de akkor vissza is ittasan olvassa.mint akkor régen. nagyon régen. lassan éjjel kettő. aludni kéne, de a koffein nem enged.ehelyett sorban szedem elő magamat a múltból. és ezt találtam. idióta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése