Tangó

Úgy belekezdeni valamibe, hogy tudod, nem lesz vége soha már. Erre van- e merszed? Azt is elfelejteni, hogy valaha kicsoda, micsoda voltál, hogy egyáltalán volt- e valaha, és te voltál e benne? Átborítani a porba, homályba mindent.

Hol veszett el valami? Nem emlékezni még a hiányra sem, nem tudni, csak sejteni. Meg lehet e még itt találni valamit? Homokban alvó perceim. Mi történt? Szakadások mentén tovább foszlik a múlt. Homokpergető nézések és kérdések. Egy visszatérő dallam. Ugyanaz a dallamsor újra és újra, de valahol mindig megbicsaklik. Eszemvesztés balladája. Törött szárnyú madarak tükörképe az üvegeken. Az arcomon látszik a zuhanásuk. Rubinpiros árkok vonulása. Folyik, telik, múlik, pereg. Nem számít a mivel, végül úgyis kihullik minden belőlem? Talán maradnak a pillanatok, ízek, villanások, amikor éles fényben megmerevedik egy egy test szoborszerűen. De körötte csak még nagyobb a homály. Homály és cseppnyi keserű íz. Ez az élet.( És mégis vannak percek, melyek felragyognak, élnek, és csillapíthatatlanok.) Gyerekként emlékezni mindenre. Játék minden és minden mögött ott a félelem. Az idő hályog alá kerül ígyis úgyis… befagynak a folyók. A dallam újra visszatér. És én megint nem ismerem föl. Nem akarom. Nem tudom. Nemtudást játszom. (pedig tudom, és ez most halálosan komoly játék, én vagyok a szabály és a kivétel és a játékos is egy személyben.) Bársonyfüggönyök mögül kilesett életekkel sakkozni, fekete fehér mezők végtelenségében érezni a bezártságot. Ott ahol a szavak éle nem sért, és bogozni kell az értelmet. Korán elkezdeni, későn abbahagyni. Vagy bele se fogni? Szerelmeskedni szoknyapörgéssel. Másról beszélni, és nem arról, úgy, hogy közben arra gondolsz, amiről nem beszélve beszélsz. Aztán kicsomagolni a félreértett mozdulatokat. Beleengedni egy kád forró vízbe. Hagyni, hogy belevessz. Végül minden értelmet nyer, vagy lényegtelen lesz. Csak ne gondolj a holnapokra, életedet úgyis édesíti a titok, az elharapott mondatok tovább tekeregnek benned, lecsúsznak a szívedre, és egész nap ott pörög a szemedben ringlispílként az, amit nem mondhatsz el. Lassan leázik rólad a múlt, a bőröd elfelejti a sok érintést, tiszta lesz és sima, a karcok a szíven már nem zavarnak. Bolyong benned valami, és nem tudod elkapni, megfogni, kimondani. Mégis…nem veszik észre rajtad. Követnek, figyelnek, vizsgálnak, ott vannak a nyomodban, minden nap méregetnek, belelihegnek az arcodba, a kezed után kapnak, nyüszítenek… és nem látják meg, nem érzik azt a hajszálvékony burkot körülötted, ami örökre elzár attól a világtól. Ami megvéd. Ahova nem jöhetnek már utánad. Nekik nincs hatalmuk fölötted többé. Már más világhoz tartozol. „…csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges…”