Félteni a pillanatot. És mégis belenyugodni,(?) hogy elmúlik. Többé nem lesz. Bennem él már csak és benne. Mi a biztonyíték, hogy valóban létezett? Semmi sem őrzi meg a tekintetét. Nem akarom elfelejteni. És nem akarom tudni, hogy egyszer minden véget ét. Hogy sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek. Nem akarom tudni, hogy mit tett másokkal, hogy akár velem is megtehetné. Nem akarom tudomásul venni, hogy a múltat nem lehet elfelejteni. Hogy enyhíteni felejtett. Ez nem igaz. Nem felejtett. Semmivé foszlott mindaz, ami eddig marcangolt. Elgyöngültek a démonjaim, és világgá mentek. Mind. Bárcsak ő is tudná ezt. Vagy én képes lennék elűzni az övéit. Valaha meg fogom tudni szokni a közelségét? A tudatot, hogy van és vagyok. Vagyunk. Kizuhanok a világból. Az a láthatatlan burok körülölel, és tudom, minden idegemmel, hogy nem érhet baj. Amikor mindenki, aki nézi és figyeli az életemet, és érteni akarja a miérteket, az arcomba üvölt és rázza a vállamat, hogy ez képtelenség, hogy mindet elrontsz te árnyék. És én csak mosolyogva megfogom a kezeiket, leemelem magamról, és elsétálok. Esetleg még visszakiabálom, hogy :NEM. Mert mit tudnak ők? Nem látták azt, amit én láttam eddig, soha nem érezték azt amit én éreztem.
Persze az ember néha megpróbálja elmesélni, szavakba önteni, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy az a hatalmas távolság csökkenjen ember és ember között. Barátokkal veszi körül magát, gyűjti az együtt töltött éveket a háta mögött, az élményeket, nyarakat, síeléseket, berúgásokat, színházakat, hosszú beszélgetéseket. Néha tényleg elhiszi, hogy megértettek valamit, hogy kevésbé idegen ebben a világban. Most mégis idegenség szállt a szívére. Hiába keresi a megfelelő szavakat, tudja, hogy nem értik. Vagy nem akarják. Mert szabályt szegett. Elárulta azt a világot, amiben rend van, amiben az ő törvényeik uralkodnak. Mert már nem bírt ott élni, belefeszült éveken át a próbálkozásba, hogy közéjük illő legyen. Csodálta az ártatlanságuk, a naivságukat, azt a magabiztosságot, ahogy az életet szemlélték. Hogy nemhogy a válaszokon nem gondolkodtak, de még azok a kérdések se merültek föl bennük, ami benne. Elharapta a mondatait, mert nem akart lerombolni semmit. És néha(Egyszer) jön valaki. Egészen váratlanul. Vagy már régóta vártan. Nem tudja, hol kezdődött. Csak arra emlékszik, hol merte maga előtt bevallani. Tisztán emlékszik a pillanatra, amikor rádöbbent. És fanyar mosolyra, mert annyira abszurd volt a szituáció, mert amit látott és gondolt kizárták egymást. De onnantól tudta, hogy maga elől nem bújhat már el többé. Néha megpróbálta ámítani magát, becsapni, pótlékokat keresni. Belevetette magát egy idegen életbe. Ahol senki nem ismerte. Mámorító volt, hogy bárkit eljátszhatott, hogy ott minden annyira különbözött volt attól, amit húsz éven át látott. Ahol ő volt a különleges, az irigyelt. A saját határait feszegette. Kísérlet volt. Mit bír ki. Nem csak a lelke, hanem a teste is. Mikor lesz torkig a mocsokkal. (a szájában érezte mocskait egy leskelő pokolnak) Mikor lázad föl önmaga ellen. A játék elkezdte játszani őt. Hiába indult eleinte tisztán minden, a mámorral, hogy nem azt teszi, amit elvártak tőle, hogy revánsot vehet valakin… hogy most majd elfelejti az előző három évet. Nem maradt belőle semmi. A démonok csak megerősödtek, és ezer darabra szaggatták. Kísértett a múlt, a jelen elviselhetetlen volt, a jövő kilátástalan. Néha talán órákig ült a zuhany alatt kuporogva, már a víz is jéghideg volt, és csak zokogott és ordított belül önmagával. Mégse tett semmit. Kifelé mosolygott, kedvesebb, megértőbb volt, mit valaha, belül meg szilánkokra tört. És nem láttak semmit. Aki a szemébe nézett, nem vette észre a forradalmat, a kitörni készülő lázadást, nem érezte, hogy megfeszül a teste az érintése alatt, nem látta a megvonagló szája szélét a csók után. Az undort, hogy megveti önmagát és a reménytelenséget, hogy nem tudja, merre tovább, nincs kiút.
És most mégis itt van. A naplementék emlékével. Tisztán. A csókok íze a számban. Hol méz, hol áfonya. (Hol vér).Még most is itt van, érzem az illatát, az érintéseit a bőrömön, a tekintetét az arcomon. A régi érintések mind érvényüket veszették. Letörölték őket, vagy mint a kígyó, egyszerűen levedlette a régi bőrét. A maszkokat. A tökéletes hasonlat az lenne, hogy olyan bűntelen lettem, mint a keresztelő után volt. Amikor a víz mindent lemosott rólam. Emlékezni mindenre, de nincs súlya múltnak. Nem bánt, nem sebeznek föl folyton az emlékek. Hegyes fogakkal mard az ajkam.
De nem gyötör, nem tör össze. A lehetőség persze mindig ott van, de most nem fél. Egyetlen lapra tette föl az életét. Egy kőr ászra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése