19

„leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!”


Mégis miről írhatnék ma? Nem akarok itt lenni. Nem akarok semmit se csinálni. Tudom, nyavalygok. Ma hajnalban öt körül aludtam el. Legközelebb valaki üsse ki a kávés bögrét a kezemből.

Leeresztettük a vizet a medencéből. Akkor most már itt a nyár vége? Nem akarom, hogy ennek a nyárnak vége legyen. Ez egy ’olyan’ nyár volt./az utóize hasonló a kilencedik utánihoz/ Amit még évek múltán is emlegetni fogok. Három mondatban háromszor hangzott el a nyár szó. Szabad volt, és végtelennek tűnt. Nem voltak korlátok se szabályok. Két hét maradt belőle, és ezzel se tudok úgy igazán mit kezdeni. Ha tavasszal nem úgy alakult volna az életem, ahogy, akkor most biztos fogadkoznék, hogy ez egy új kezdet lesz…

Azt mondják, Orfeusz bűne a hitetlenség volt, nem bízott az isteneiben és visszafordult az utolsó pillanatban, hogy tényleg ott van e mögötte a szerelmese. És ott volt, és utoljára pillantott rá és elvesztette. Pedig az egyetlen volt, aki képes volt meglágyítani Perszephoné és Hádész szívét. Egyetlen esélye volt, és mai szóval élve: elszúrta. Ez hogy jutott most eszembe? Ma hajnalban bevillant egy kép a Reconstructionból, /a metrós/. Arról meg az jutott eszembe, hogy mi a legeslegszomorúbb abban a filmben, szerintem. Az, hogy a két nő ugyanaz. Ugyanaz a színésznő játssza, és ezért valahol értelmetlen minden. Otthagyni valakit valaki másért, aki valójában ugyan az, és ezzel minden tönkre megy, felborul, de mégis helyére is billen valami a világban, mert a férfi megtalált valamit. Túl sok a határozatlan névmás. Tudom, hogy nem kell mondanom, de azért mégis: ez csak egy film... csak egy kitaláció. és mégis fáj...

...............................................................

Ma mégis történt már valami, voltbarát nagyon lehangoltan hívott, épp vonaton jött haza Stuttgartból, csak boldog szülinapot akart kívánni, meg találkozni, hogy beszélgessünk. Meg szerinte olyan a hangom, mintha valaki húzná a hajamat, nincs e valami bajom. Mondom nincsen, erre: ahamm. Nem tudok mit kezdeni az emberekkel. De majd pár üveg sörtől mindenki elfelejti…Voltbarátnő, már ha van ilyen szó lány szájából, szintén jelentkezett, hogy bulizni fogunk szeptember elején, szülinapot ünnepelni, egy fiúét. Nem tudom miért vagyok ilyen mazochista, hogy direkt odamegyek, napokat töltök velük, és elviselem a vádló pillantásokat, a kínos csöndeket…ezt az egészet. Régen csak jól éreztük magunkat, és mulattuk az időt, szórakozás gyanánt… de most már valahogy sokkal súlyosabb minden, az ő részükről. Persze, értem én, meg tudom… de ez így akkor is értelmetlen. Nekem nincs jogom senkit kioktatni, mert nem tudok semmit, felelőtlen vagyok meg hülye, biztos, ó hogyne, és égjen el a lepke, ha a láng közelébe téved. Csak én nem lepke vagyok, hanem szeretném azt hinni, hogy láng. Ezt persze nem mondhatom ki. És boldog vagyok. Akkor lehet, hogy mégiscsak én csinálom jól?

Most megint sikerült jól felhúzni magamat. Nem baj, holnap remélhetőleg sok jófej, illuminált emberrel fogok mulatni a balatoni éjszakában, és nem kell erre gondolnom, se arra, hogy 18 nap… meg arra se, hogy öregedtem egy évet. Már megint. És még mindig szemtelenül fiatal vagyok.

Azért nagyon egyedül érzem magam. Néha. Idegen mindenki. Pont azok nincsenek most itt mellettem, akikkel semmi sem idegen. Ki Velencében, ki Újvilágban.

De hát ezért vagyok nagylány, hogy én már így is…nekem már így is…csak értelmetlen(ebb)