komoly fizikai fájdalmat jelent visszaolvasni kamaszkorom legsötétebb éveiből származó naplóimat.
áoú
nem is tudtam, hogy ennyi mindenkibe szerelmes voltam. akár egyszerre öt srácba is. vagy hatan lányok ugyanabba a srácba. kémhálózatokat működtettünk. szerencsétlen gyerek.minden héten dráma volt, örök barátságok mentek majdnem tönkre. persze csak majdnem. kibékülésekkor szinte szerelmet vallottunk egymásnak. féltékenységi rohamot kaptunk, ha a reggeli kakaóért mással ment le. ha nem nekem mondta el, ki az aktuális szíve választottja.
áoú
azt hiszem nem nagyon akarok szembenézni akkori önmagammal...azaz azzal, aki kereste a mostani énemet.
nem vállalok közösséget holmi labilis, önmagát kifejezni képtelen, zavaros agyú idegennel.bármiféle azonosság csupán a véletlen műve, illúzió, álom, kitaláció.
talán az öntudatát és a sértett igazságérzetét irigylem.
mert most már soha nem fogom tudni elfelejteni azt, amiről akkor azt sem tudtam, hogy létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése