Ha nem is az én személyes emlékeim, miért fájnak? Belém nevelték, hogy fájnia kell? A ’fáj’ nem is jó szó. A sajog modoros…sajogni legfeljebb az öregek háta szokott, nem a /nemzeti/ öntudatom. Dühöt érzek. Elkeseredett, tehetetlen mérget, amiatt, hogy mindez megtörtént, megtörténhetett. Hiába nem engem ütöttek tenyerük élével, ólmosbottal, nem az én körmeimet szaggatták le, nem az én családomat hurcolták el, tették tönkre. Talán én se vagyok jobb náluk… sokuk már a föld alatt porlad, mégis ha tehetném, addig ütném őket üvöltve, amíg mozognak. Visszaadni mindent, azt akarom, ők is érezzék mit tettek. Nem tudom megbocsátani azt, amit nem is ellenem követtek el. Az aljasságuk, az embertelenségük dühít. Ilyen alakoknak nincs joga az élethez. Vannak, akik esetleg a mai napig vígan élnek, és büszkék a tetteikre, hisznek benne, hogy jól tették azt, amit. Egy eszme nevében gyilkolni? Vajon tényleg hittek benne? Vagy csak a fortélyos félelem igazgatta őket is? Féltek, ha nem üvölt eléggé a megkínzott, őket vonják felelősségre, ők kerülnek a helyére? Nem tudok cinikusan vállat vonni, hogy hát sajnálom rosszkor születtek, vagy maradtak volna csöndben. Semmilyen elnyomást, korlátozást nem bírok elviselni. Hát még ha nálam ostobábbak osztogatják a parancsot. A test megtörésével a lelket akarták tönkretenni. Ösztönösen megérezték, tudták, ki a kiválóbb náluk, ki az aki egy fejjel magasabb a tömegeknél. És az ilyet el kellett pusztítani.
Ez nem az én történetem, még távolról sem. Nincsenek családi rémmesék, elhurcolások.
Nem fáj, nem rémít. Megbénít. Nem kapok levegőt, csak állok a levegőtlen présben, nem érzem a testem súlyát se. Egy ember megy szembe a pusztulással, kietlen sivatag közepén, neki már csak ez maradt, nem akar emlékezni, nem akarja tudni, hogy jutott idáig, milyen erők lökték- húzták- vonták. Elpusztítani azt, ami engem ölne meg. Megölni magamban valamit? Lehet ilyet tenni? Ami nem is én vagyok, mégis a részemet képezni, mert ide születtem. Ez nem pátosz, nem érzelgősség. Csak tény. Itt élek, másmilyen nem lehetek. Már.
Emlékek nélkül is létezik az ember? Ugyanaz marad? Vagy a múltja nélkül csak egy bádogedény? Vagy fehér fal? Vagy valami még semlegesebb… van olyan, hogy valamit tényleg el KELL felejteni, hogy tovább lehessen élni? Van, amikor az emlékek erősebbek, és megölnének? Egyáltalán létezik felejtés? Képes az ember megtörtént dolgokat, azok bizonyos következményét soha nem létezőként kezelni? Úgy kell tenni, mintha nem én lettem volna ott, nem tudnék semmiről. Hazudni kell, más múltat kitalálni, mesékkel helyettesíteni a valóságot, hogy tovább lehessen élni.
Az emlékek lassan pusztítanak. Igényt tartanak a testedre, a városra, ahol élsz, a lelkedre, szívedre. Minden kell nekik, illatok, ízek, érintések… gúzsba kötnek, megtréfálnak, kifosztanak, mégis csak velük vagy teljes.
/íme egy esztétika és egy jelenkoros magyar történelem kollokvium eredménye/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése