Furcsán kurta nap.
Végig vártam valamit, nem volt oka és tárgya, csak a feszültség volt meg bennem. Sütött a nap, ültem a levéltár egy dohos szobájában, szállt a cigifüst, valaki a letűnt rendszerről mesélt. Talán még egy eltévedt őszi légy is döngött valahol. Mintha filmen láttam volna magamat, ahogy a könnyű nyári ruhámban, piros cipellőben sétálok a macskaköves utcákon…
Ír-töröl-újraír- felülír-kitöröl. Tanto la vita.
Az arc mögött ott az egész ember? Mert belőlem valami elment szabadságra. Vagy épp máshol tartózkodik. Itt ülök, tanulnom kéne, holnap reggel zh, és képtelen vagyok koncentrálni. Tolvajok járnak bennem, surranó, nesztelen léptekkel, könnyed, kissé gúnyos mosollyal mérnek végig, ha lázadni mernék. Ők mindig szabadok. Vagy azok akarnak maradni. Nem ismerik a lelkiismeret furdalást, bizonyítási kényszert, elvárásokat. Karikás, vöröslő szemmel nézem magam a tükörben, hátha ez meggyőzi őket, hogy most tényleg muszáj lenne… nem érdeklem őket, az hogy mit akarok…/leginkább elmenni aludni/.Azt pusmogják, nincs holnap, nincs jövő, felesleges tervezni folyton. Csak a jelen van meg az örökkévaló-ezeknek van értelme. A magyar nyelvben nincs is jövő idő…jelen van meg múlt. Kezdem érteni, miért is vagyunk ilyenek- itt él egy nép jövő/idő/ nélkül. A szanszkritban száz múltidő volt. Nekünk csak egyetlen maradt, de azzal sem tudunk mit kezdeni.
„…s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése