A szombat estéről regélek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer öt lány. Aztán nem voltak. Ám most talán mégiscsak vannak. Van valami titkos erő, egy régi kötés, szálak, amik nem tudnak csak úgy elpattanni. Pedig sokszor azt hittem, vége, ennyi volt. Mégis itt vagyunk. Bántottuk/ bántjuk egymást, úgy, ahogy erre mások nem képesek, mert nem ismernek annyira. Keveset találkozunk, mindenki éli a saját életét. Sokszor kinevetem őket a sajátjukért, azért, mert nem tudnak szabadulni a korlátaiktól, a beléjük nevelt életszemlélettől. Kispolgáriak és egyszerűek néha, mégis ha találkozunk, vannak olyan megismételhetetlen pillanatok, amik mással elképzelhetetlenek. A múltamat jelentik. Csak velük lehet nevetni a trézéntelizsönt-ön, gibraltáron, a balatoni fáááj a fejemen, a rengeteg elvont belsős poénon. Azt hiszem, még azt is megbocsájtották, amiről azt hitték, nem fogják tudni. Ez őszintén meglepett. Nem tudok elég cinikus lenni velük szemben, valahogy nem megy. Nem akarom/tudom bántani őket. Látom, tudom, hogy néha hülyeségeket csinálnak, olyat, amit én nem tennék meg, ismerem a hibáikat, van, amit másban nem tudnék elfogadni, de még így is szerethetőek. Biztonságban vagyok velük. Eltekintve a konyhakésektől, néhanapján. De még ha el is ítélnek, nem akarnak megváltozatni, inkább meg akarják érteni, mit miért tettem. Ha öntelt lennék, talán azt mondanám, ámulnak rajtam. Lehet, ez most ömlengősen hangzik, és messze nem ennyire cukormázas a valóság, de valami megint történt, és még nem tudom megfogalmazni, hogy mi, de jó volt látni őket. Jó, hogy vannak emberek, akikkel valaha ennyi időt tölthettem. És végső soron örülök, hogy velük nőttem fel. Nem vagyok olyan, mint ők, nem hasonlítunk, mégis…mégis van valami eltéphetetlen. És azért akár hálás is lehetek...
"...szívünk körül döng, mint a döglégy..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése