The Unbearable Lightness of Being

elvesztettem (nem, nem azt, amit a keszkenős lány a dalban- itt összekacsintás), hanem  a maradék illúzióimat vesztettem el, tökélyre fejlesztettem a cinizmusomat, hánytam az aradi tizenhárom emlékműve mellett,  sok büntetést fizettem a könyvtárakba, de az ellenőrök nem kaptak el,  pusztítottam a májamat, egy utolsót buliztunk a zpben, egyre rövidebb a hajam, nőttem fél centit, de nem híztam egy dekát sem, megszerettem a whiskeyt, sétáltattam kutyát, írom a szakdogám, volt halálfélelmem, láttam napfelkeltéket budai erkélyről, szereztem újabb hegeket, sikerült megállnom  a szörfdeszkán, átgázoltam embereken, /és még nevettem is hozzá/, ja igen, sokat nevettem, felfrissítettem a latin tudásomat, megtanultam isteni pizzát sütni, kaptam egy piros moleskine-t, összetörtem egy fényképezőgépet, betörtek hozzánk, rengeteget olvastam, jelmezes bulikba jártam, összefirkáltam egy vonatablakot, ppk-ra is járok órákra, életemben másodszorra  cigiztem, idegeneket követtem az utcán, megtanultam begyújtani a kályhába, csináltam Tumblr-t, (meg twittert is , de oda elfelejtettem a jelszavamat), nem jártam filmklubokba, nem kezdtem el franciául tanulni...és most rohanok öltözködni. 

A megbocsátásról tényleg...

Krusovszky Dénes

UTOLSÓ HAJNAL AZ ORIZABÁN

Hogy a megbocsátás mit jelent, arra
most már semmi kedvem nincs válaszolni,
de lassan mindent megemésztek, mintha
egy nagyobb test gyomra lennék, és erre

csak most jöttem volna rá. Feloldom a
hajnalt, az összes gúnyos nevetést, megfeszülő
izmot. Míg a napfelkeltét
nézik mellettem, ráfröccsenek csendben

az arcukra – vegyük úgy, hogy én ezzel
búcsúzom. A tengerfenék kegyetlen,
ezt mondtam egyszer, de akkor a felszín

még kegyetlenebb. A megbocsátásról
tényleg nincs mit mondanom, a hajó mint
egy gyáva állat, hirtelen megremeg.

HART CRANE ÁTVETI MAGÁT A KORLÁTON

A víz fölé hajolok, de nincs másik

 arc, már régen leázott rólam minden

 szerethető, mentségnek ugyanakkor

 ez még mindig túl kevés. Aki tükör-

képem lehetne, folyton mögöttem áll.

 Mi ketten felfoghatatlanul messze

 vagyunk egymástól, mivel a távolság

 egyedül a megvetéssel mérhető.

Mást nem mond, de ezt újra és újra, míg

 súlypontom át nem fordul a lényegen,

 ezt nevezzük mostantól egyszerűen

korlátnak, mégse kapaszkodjunk bele.

 Ketten ugrunk, de enyém a csobbanás,

 hallgatjuk, ahogy egyedül érkezem.

Andy Kehoe

Balszerencsét hozó fekete macskák ólálkodnak a lelkemben reggel óta. Az erdő és a köd elbújtatja őket, mégis érzem a puha lépteik súlyát, életre kel a lábuk nyomán a halott őszi erdő, kísértetek lepik el, visszajárnak a halottaim és csak néznek rám a sárga szemeikkel.

101-es

eleinte mindig azt hiszed, hogy belehalsz, hogy ennél nem is lehet rosszabb, aztán persze túléled és lazán elviseled a még rosszabbat. ami még mindig nem a legrosszabb.  mert az relatív. amúgy meg, nem tudom pontosan, hogy mi vagy ki várna  a 101-es szobában, és kit árulnék el először.

Drága Kornél No.2

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor -
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

szóval az úgy volt, hogy...mindig ugyanúgy kezdődik, vagy legalábbis van a kezdéseknek egy közös pontja, nagymértékű hasonlósága. de mondjuk azt, hogy ez most konkrétam a harmadik emeleti gangon kezdődött egy üveg whiskeyvel és az ajtón való kilépéssel.aztán kocsma lett belőle macifröccsel meg teljes kavarodással, de végül minden elrendeződött, mert az élet már csak ilyen kegyess hozzánk, és megint kikötöttünk egy gangon a másodikon, majd egy lakásban, ahol elterültünk a földön és addig ittunk, amíg a villamosok nem a kocsiszínbe mennek el alattunk, hanem már jönnek onnan, sőt még tovább iss, a balhán reggel fél nyolckor dideregve és még részegen szálltam föl a hetesre, már hajnali fél három körül összeakadt a nyelvem is, halandzsáztam mindenféle hülyeségről, de mégis hihetetlenül jó volt és ilyenkor zajlanak a legjobb beszélgetések, vájkáltunk a múltunkban, sírva nevettem és megváltottuk a világot és...szóval, nem is kell magyaráznom, te is ismered a hajnali részegséget.

the antlers : sylvia

"...Sylvia, get your head out of the oven.

Go back to screaming and cursing..."

Lalalalalaalalalllaaaa...

Azért jó könyvtárba járni, mert még nálamnál is szerncsétlenebb emberekkel találkozhatok. Olyannal, akire a jövő héten 9 zh vár és két vizsga. Én csak a mikulástól kaptam ilyen szép szeretetcsomagot- egy beadandót és két zh-t egy napra. 

És hogy ne csak nyavalyogjak, évek óta először van megint csokis adventi naptáram,és vettünk karácsonyi Nespressokat is,így már van némi motivációm, hogy 2 óra alvás után is felkeljek, és elinduljak ebben az orkánerejű szélben, ami végül majdnem elsodort laptoptáskástul, amíg a vasuti töltésen mentem fel....és még annyi de annyi mindenről írnék, az elmúlt hét kocsmázásairól, a kimoshatatlan cigifüstről a hajban, a lilás ködökről este, és a hét mondatáról: Mit ittál eddig? Egy lelkifröccsöt!!, ami ott és akkor hihetetlenül sziporkázó szóviccnek tűnt. Nincs holnap...Nem lesz holnap, nem jön el...Rám nehezedik a saját tehetetlenségem. Utálom.Azt hiszem,megyek is kocsmázni ma este. A Keglee-ben van egy kismacska.Girhes és csámpás , és nem hallod a nyávogását a zenétől, de engem megbabonázott. Egy kocsmamacska, akit mindenki dédelgethet. A bundája cigifüst szagű, de még a szeme is füstszínű, a dorombolása a Doors ritmusához igazodik, és egyszerűen ellenállhatatlan. 

És végül egy kis Josephine Baker és Párizs...

szeretek kedd este berúgni, na....

Drága Kornél No.1

Mikor látom fakó eged?
A holdat a füzes megett?
Addig szivem be nem heged.
Szeged.

Drága Kornél, egyet kell hogy értsek veled, már megint.

mélytányérok zakatolása

"...Amikor az egymásba rakott mélytányérok

ugyanazon a hangon szólalnak meg,

mint egy személyvonat,

 nem akarok a közelben lenni..."

...persze, a téma szempontjából teljesen irreleváns, hogy a személyvonat hangja számomra a fékcsikorgás, sziszegés, dohogás, vagy az ütemes kattogás, fém zökken a fémen, esetleg lágy surrogás, a nyugat illúziója  de az csak hétvégenként, mert csak akkor járnak az új, piros vonatok. itthon közben porcelán csattan a porcelánon, mert nálunk megvan ez a fehéres csengése ,igaz, évekig üvegből voltak a mélytányérok, de azoknak nem emlékszem a hangjára, szóval csak ez a félős csörömpölés ismerős, a mivanhaeltörik folyamatos szorítása a mellkasomban, mert ezek az új fehérek könnyen kicsorbulnak vagy megrepednek, míg a régieken, az üvegeken, egy karcolásnyi hiba sem volt, de új időket élünk, és most csak azt mantrázom, hogy nem akarok, nem akarok a közeben lenni, amikor... 

 óh, az élet nem nagy vigalom sehol...

A falánk esete az ecsettel

Ennél többre most nem futja. Napok óta csokihiányom van és elfogyott itthona nutella. Krízishelyzet. Úgyhogy a könyvtárakban ülve majszolgatom csendesen a pótcsokikat, de ez nem az igazi.

Joël Penkman ,a cukrosbácsi

Suttogó Könyvtárosok Birodalma

...Könyvtárosnők lágy suttogásává szeretnék válni. A lapok pergésénél is halkabbak ők, elég egy-egy széknyikorgás, könyvpuffanás és ijedten némulnak el. Most ők a jóságos tündérek, akik őrzik az álmunkat, hordják elibénk a tömérdek tudást, és nap végén szánakozva mosolyognak elnyűtt arcunk  láttán. De a suttogásuk mindenhova elkísér, összekevedik a metrók surrogásával ,a mozgólépcsőn álva is a tarkómon érzem a figyelő tekintetüket, ők látják a legmélyebb kétségbeesést a még mindig fehér lap láttán, ismerik a villogó kurzor irányti gyűlöletet. A mi ideges pusmogásainkat is lággyá fésülik a selymes pisszegéseikkel, estére összeszövik a kilesett grimaszainkat, sóhajainkat és lábdobolásainkat és elviszik magukkal messzire, az óperenciás tengeren is túlra , leporolják a könyvekről is az ideges keresgetések és lapcibálások nyomát, ők a tökéletes rend, a hibátlad ábécé-sorrend, hiánytalan lexikonos polc, és mindig suttognak, suttognak, csak egymással, számunkra érthetetlen nyelven...

reims

...

egyszer majd a tenger mellett fogok lakni. a ház fehér lesz, a gerendái recsegni fognak a viharban és a kandallóban fütyülni fog a szél. az ágyamból és az asztalomtól rálátok majd a vízre. a kék összes árnyalatát ismerni fogom. ha kobaltkék, tudom: most hagyni kell, magába mélyed, én nem is érdeklem, csak csendesen nézhetem a partról. az elveszíthetetlent markolászom, ha belelépnék véresre sebezné a lábamat a többi  kavics, és kilökne magából. ilyenkor csak a víznek fordulok és végül messze elhajítom-a kobaltkék a néma szakítások ,a lüktető tenyerek és a sószagú nyirkos hajlatok színe,ez Picasso Tragédiájának színe. ha azúrkék, bártran a hullámok közé vethetem magam, egyszerű közhelyekké válunk az egymásra boruló tarajok hullám völgyeiben. ha épp ultramarin kék, tudom, hogy titokban lazúrköveket görget magában és a mélyben már a hatalmát fitogtatja. most még nyugodt, alig rezzen a felszín, de reggel hajók gerincét fogja megroppanni puszta szeszélyből. derült délutánokon az ég kékje lefolyik a lábam elé, vagy a tenger színe az égre ragyog, nem tudom pontosan megállapítani, ilyenkor majd kiúszom jó messzire, hátha megtalálom azt a titkos határvonalat, a görbületen átbukva, ahol összefércelték a világot, és egy apró hasadékon át kileshetek  a tengernél is végtelenebb valamibe. ha párizsi vagy berlini kék, honvágyat ébreszt bennem és én hűtlen leszek hozzá, és reimsben chagall ablaküvegei előtt állva  hagyom, hogy rám boruljon ez a csipkézett kék búra, majd körém záruljon a katedrális. a süket csöndben lubickolok majd, épp mint a tengerben, csak a vér dobol a fülemben, és legközelebb az arcod éle és a turneri kékeszöld szemeid helyett arra gondolok majd, hogy száz évig épült az idén 800 éve elkezdett főhajó. és csak a szemem sarkából figyelem  a rádvetülő kékes árnyékokat, ahogy minden mozdulattal átfestenek téged is,egy soha nem ismert arcodat mutatva. de akkor már mestere leszek a színeknek, és tudni fogom, hogy ilyenkor az én szám szegletében is ultramarinkék mosoly bujkál, míg a csuklómon az erek acélkéken ragyognak át rózsaablakok félhomályában.

...

a város most olyan...

...mintha egy teremnyi kosárlabda pattogása közül akarnám kihallani a szívdobogásod...

253.

"...Nincs, ami jobban megerősítene egy barátságot, mint egy közös hányás..."

"...holtak foga koccan..."

R.M: November

Megjött a fagy, siklik a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

Vladimir Vysotsky - La Fin Du Bal

Sandra Dieckmann

...itt van az arcot pirosra csípő hideg szelek, a kötött pulcsik, rozsdásodó avarkupacok, melegen tekeredő sálak, téli álmot alvó mókusok és lázálom-beli medvesasok ideje...

Ugye, hogy jó az éji merés?

hello péntek este...

Budapest éjszakája szól


Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy, én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel érkezem.
Budapest éji, nagy álmát hozom.

Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserű borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm.
Én vagyok a mámoros, kusza est.

Én hozom az álmot, Léthe-vizet
És Budapest ujjong, dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe-vizet.

Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt vagy száz forint,
Itt estenként mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk, vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.

Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

Itt mintha a víg Halál lengene,
Szinház, kávéház, cigány, bor, zene,
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg Halál lengene.

Hajszás nap után éji örömök,
Kigyúlnak a szivek, ha én jövök.
Ugye, hogy jó az éji merés?
Ugye, hogy jó a vidám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.

Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest száguldj, rohanj tovább,
Szedd össze a jövő éj zálogát,
Holnap majd ujra jövök, érkezem.

Boduf Songs - 27th Raven's Head

Boduf Songs - Great Wolf Of No Tracks

- Great Wolf Of No Tracks-

...ők az őszi kedvenceim,  még a falevelek is az ő zenéjük ütemére hullanak a diófáról, ilyen ritmusban gombolódnak a kabátok és tekerednek a sálak, szöszölnek a vastag harisnyák.  belémköltözik az avarszagú puha köd, megtelepszik a szív zugaiban és az erek falán, lomha vágy lesz minden nyers "akarom"-ból...

A Book Of Nonsense

Nem tudom eldönteni, hogy a Gabriella Barouch rajzai miatt teszik ennyire a könyv, vagy  Edward Lear limerickjei önmagukban imádnivalóak. A Young Lady of Clare, a teáskannás kisfiú és a portugál lány- talán ezek a kedvenceim...KLIKK


és még egy kis szépség.

"...kalauzban sírás zötykölődik..."

itt van az ősz itt van ujjé
s szép mint mindig énekem
istentudja hogy mi okból
jövök haza a kioszkból
s húzgálom a zörgő avarban
mint kiskocsit az életem

*

ez a mosoly az arcodon
debilitás vagy harcmodor?

*

kalauzban sírás zötykölődik
a szárnyvonal lennen suhan
kerek lukat hint eltömődik
ahogy a pónilóhalál
kicsik vagyunk mindannyian

*



...bennem mindig tataroznak

*
lehúzná lámpáját lehúzná eléje
hogy csak neki essen csak neki a fénye
magát kifaragná kenyérbélből érte
seperné a morzsát féltenyér sötétbe
s végtére belátná milyen kicsinyek lett
lábbadó szemébe fényes porszemet tett
holmi kettőslátás hogy tán megszülethet
egy-egy szárnyat combot nyujt a kicsinyeknek

*
kinyílik a felnőttkor
ejtőernyő
kirúgott hokedli röpte

/Parti Nagy Lajos- Szódalovaglás/

Midnight In Paris

A jó öreg Woody megint alkotott valami imádnivalót. A film leginkább olyan, mint egy suta szerelmi vallomás, idegen nyelven életed szerelmének, aki lélegzetelállító, és csak fölényesen mosolyog, amíg te dadogsz a leggyönyörűbb dolgokról.

Esetleg könnyed pezsgőmámoros éjszaka Picassoval, Bonuellel, Dalíval, Josephine Bakerrel, Hemingway-vel? Tökéletes fények, zenék és a város...A Város.

spoiler meg a rinocéroszok...

Luis Buñuel: A man in love with a woman from a different era. I see a photograph!
Man Ray: I see a film!
Gil: I see insurmountable problem!
Salvador Dalí: I see rhinoceros!

csonka hét

azt mondtam: én nem érek rá, nekem komoly dolgom van, és mégis: a film / Genszterek fogadója/változatlanul jó volt, meg a "visszatérés" is, az unalomig ismert falak közé, a kihagyhatatlan cinikus múltbapillantással- a maszatos tükörben farkasszemet néztem a gimnáziumi önmagammal az idegesen vibráló neonok fénye alatt- aztán belenéztem a vetítőgép fényébe és csillámló, színes foltokká mosódott minden emlék és ember és csak csendben rágcsáltam a perecet és az epres cukrot, végül megnyugodva konstatáltam- van, ami nem változik: a díszterem székei ugyan olyan kényelmetlenek maradtak.

a hideg szelet sem szeretem, főleg ha dunáról fúj, és a zrínyi utcában igencsak kapkodnom kellett a szoknyám széle után, de legalább az éttermek fóliasátras teraszain iszogató szőke titánok jót derülhettek a bénázásomon, végül a koncert is jó volt meg az irsai is finom fröccsként is, meg az ötkert wc-inek a tapétái is imádnivalóak no meg az anker testvériszocialistablokkos fotelei is a maguk ragacsosságával tökéletesen beleillettek egy ilyen széthulló hét lezárásába.

"...összeránt egy hangulat,

mint só a nyílt sebet ..."

nemdebár...

oké, másnapi migrénrohammal és szakmai nappal a szabóervinben nem számoltam. hajnali 4 óra 15 perckor üveges szemekkel bámultam a nyugati téren levő pirosan villogó digitális órát. és piszok hideg volt a patkán ülve.

ma estére is nagyra törő terveim vannak.

most például épp egy Nietzsche előadásról lógok. 

emiatt lelkiismeret- furdalásom van.

ami megakadályoz a nyugodt tervezgetésben.

"...Tudom az élet súlya, tudom a világ gondja..."

ma este fűszoknyában fogok ugrálni jobbnál jobb zenékre, kezemben egy napernyős koktéllal, vizipipafüstben a narancssárga "naplementében", és elfelejtem a hétköznapok súlyát, hogy aztán majd a szerda reggeli gyakorlaton kavargó gyomorral és hamuszürke arccal bágyadtan vigyorogjak, és hagyjam, hogy újra nyomasztóan rámtelepedjen a kötelezettségek hosszú sora. de addig...

Beirut 'Postcards From Italy'

ezzel a számmal kezdődött ez a furcsa szerelem köztem és a Beirut között. 

"...Olvasni veszélyes..."

"...Értem azokat, akik nem olvasnak. Az irodalom átköltött élet. Az olvasó a tényeket másodkézből kapja. Olvasni veszélyes. Don Quijote példája mutatja, mi fenyegeti az olvasót, ha a napfénybe viszi a lámpafénynél olvasottakat. A könyvek összeesküdtek, hogy az olvasóval az ő különvilágukat hitessék el. Régen készült sémákba kényszerítenek egy új álarcú világot. Az irodalom a vakoknak mesél, a süketeknek mutat... de mi hiányzik annak, aki lát és hall? Az irodalom a vágyódókat olyan paradicsomba viszi, melyeket önmaguknak nem tudtak megteremteni ..."

Nem, nem értem azokat, akik nem olvasnak. Jobban mondva mélységesen lenézem őket és az uno libriseket is, nem tehetek róla. Olvasni kell. Legalább annyira, amennyire élni kell. Teljes odaadással. Kellenek a különvilágok, a donquijoték, a múlt elképzelt, porosodó árnyai és kísértetei. Kell De Sade őrülete, Dosztojevszij háborodottsága, Hrabal keserédes kacskaringós mondatai, amik úgy tekeregnek a fehér lapon, mint a macskaköves utcák Prága színes házai között, Marquez fullasztó, mélykék, olajosan csillogó lázálmai, Kaffka reménytelen vergődése, Kosztolányi színes tintái, Karinthy, Szabó Lőrinc, Pilinszky ,Márai, Faludy, Nádas Péter és Háy János, ahogy mesél és mutat. A listát a végtelenségig folytathatnám. Nélkülük szegény lennék. Minden soruk bennem él, enyém már Agnes hallhatatlan csuklómozdulata, Tatjana és Margarita szerelme, és én vagyok az Annák hosszú sora, Szindbád maga és az elhagyott nők is. Én vagyok Emma ,Julien Sorel és Tonio Kröger. Ezer arcom van, ismerem Victor Hugo, Zola, Balzac, Remrque és Ady Párizsát, Vergilius, Horatius, Catullus, Szerb Antal, Petrarca, Boccaccio és Pirandello Itáliáját, Jeszenyin, Puskin, Tolsztoj Oroszországát, Shakespeare Angliáját, Murakami Japánját. Minden korban jártam már és minden égtájon megfordultam, láttam Akhilleusz csatáját és Napóleon bukását, és ezt soha senki nem veheti el tőlem. A szavakban van minden kincsem. Igen, olvasni veszélyes. De most komolyan, ki a fenét érdekel a veszély?

Az idézet pedig Lénárd Sándortól való. Bizony, ő az, aki lefordította latinra a Micimackót. Ez a könyv pedig holmi "önéletrajz" féleség, szerteágazó és magával ragadó.

Ha latint fordítok Lénárd csak csendesen leül mellém és türelmesen figyel, hallgatja a szótár lapjainak suhogását, néha összekeveri a ragozási táblázataimat, és közben halkan mesél Rómáról, a háborúról, tejutrendszerekről, történelemről, Charlestonról, irodalomról,kivándorolt svábokról, puha, trágyázott földeken viruló növényekről...

Nobel

Elírt életek -
a szépség ma bőrükre
tetovált emlék.

Középkori mentsvár,
idegen város, fagyos szfinx,
üres arénák.

/Tomas Tranströmer/

Állíttólag /index/ Nádas Péter neve is komolyan felmerült az irodalmi Nobel- díjra esélyesek között. Kicsi hazánkon kívül Németországban is elismert író, és Amerikában is kiadták a Párhuzamos történeteket./amit kötelezően elolvastatnék mindenkivel, mert zseniális mű, és ha nem utálnék nagy szavakkal dobálózni azt mondanám életem legmeghatározóbb és legmegrázóbb olvasmányélménye volt- fúj, ez most kisiskolásan hangzott- szóval inkább maradva a részeg esték meggyőzéstechnikájánál: egyszerűen kib*szottul jó könyv/

határozottan cuki. még akkor is, ha utálom ezt a szót.mármint a cukit ugye. főleg ha valaki fejhangon, az u-t és i-t hosszan elnyújtva visítja...hát még ha hozzátesz, hogy: ciiiiicaaaa...

Daniela Henríquez

Ane Brun - Do You Remember (Official Video HD)

a téboly 

ghost patrol

gyerekkori lázálmok jutnak eszembe a képeiről, amikor a grimm mesék hősei összekeveredtek a kertben talált halott madárfiókák emlékeivel és az alaktalan plüssfigurák folytogató közelségével.

"hideg a hajnal és süket"

...el is felejtettem már a hajnalok hideg kékjét, a félig leengedett redőnyön át mintha akváriummá változott volna a szobám, súlytalanul lebegtek a bútorok és a körülöttem alvók halk horkolása távoli bugyborékolásnak hatott csak. búra alá kerültem, fuldokoltam ebben a pár köbméternyi hajnali kékségben, ahogy a tüdőmre kúszott. és lassan cseppfolyóssá vált bennem minden, előjöttek régi emlékek, egy mélykék fürdőruha, halak sikamlóssága a hasam alatt, kagylók vágta fehér hegek diagonálban a talpamon, mint egy elromlott iránytű kiakadt mutatója, folyton csak a múlt felé fordul és emlékeztet az olvadó aszfaltú nyarakra, amikor az izzadt combok összetapadnak reggelre,és a fül mellett az állcsúcsig csorog a fülledt vonatokon az izzadság, nem mozdul a levegő kint se és bennem is megreked valami, fülembe tép a mostoha, a drága kürtök búcsuzója...

hegek húzódása

a test is megőriz egy két emléket.

a fehér hegek nyáron a barnasággal

újra felragyognak a testemen

soha el nem múló húzódással

a combomon, hasamon, kezemen

velük öregszem majd meg de akkor

már olyan ráncosak lesznek mint most

a lábad közé gyűrt takaró

"the summer has ended"

naplemente

írni akartam rólatok is még, borostás, délceg ó- lábú , szépkezű, tengerszemű és puha hajú férfiak, ahogy itt éltek bennem, járkáltok fel s alá a belső végtelen tereken, elkerülve gondosan egymást, imbolygó árnyak, míg én láblógatva ülök a stégen és hunyorgok a napba, ti is ott ragyogtok bennem a narancssárgás fényben és lassan kifakultok a naptól és hőtől, mint az összecsukható nyugágyak kékcsíkos anyaga, egyre halványulnak a körvonalaitok, már sebészi pontossággal nem tudlak titeket körbemetszeni és kivágni magamból.

a stégen nyár végére kifakulnak és szálkásodnak a deszkák, a csavarok körül rozsdakoszorú virágzik, a csomók és repedések mentén kirajzolódik ez a nyár is, nyomot hagyott a kint felejtett testeken is, de a bőr gyorsan kopik, a barnaság a fehér fürdőkádban marad végül, így maradnak a tarolt nádcsonkok és a deszkák tanúnak, és a kamra kövére száradt vörösbor szabálytalan fröccsenése, cseh tamási részeg látomás, guggolok én is padlón, keresem az arcotok a vörös ívekben, összefolytok és elmosódtok végül, csak a mozdulatok maradtak belőletek, amiket tőletek tanultam, például ahogy a szemem elé lendül a kezem ebben a naplementben, és a fél pár zoknik a fiók mélyén, igaz, néha még ennyi sok emléknek, hiszen száz halált haltatok a zümmögő éjszakákban.

Howl's Moving Castle

ettől majd jobb kedvre derülök...

vége van a nyárnak

szemeszter eleji depresszió. szar félév lesz, nincs mese.a lelkesedésem meg a béka segge alatt.

"Este jó"

apa katicát idomít, anya gipszkartont szerel,együtt lenni jó...és meg a konyhában fekszem a kőpadlón egyedül, bogárkarika forog a lámpa körül...Este jó, este jó, este mégis jó...

Sporto Kantes - Mundo

narancsfák és öl/elés/ek

minek is nekem kimenni szigetre...csak fekszem a nyitott ablak alatt és ide hallom dübögni a nagyszínpadot. biztos jó a buli. de inkább hallgatom a fentebbi dalt. könnyed nyári, torokra s mellkasra tekeredő dallam narancsfák illatával és olajosan barna férfiakkal. persze ez nem igaz,nincsenek semmiféle cserzett börű és árnyékba boruló arcú idegenek, csak belőlem váltja ki ezt, az elvágyódást valahova délre, ahol a testek sós izzadságszaga összemosódik a tenger illatával, és már magadat se tudod kibogozni az ölelések és illatok közül, csak megadóan belehullasz egy vadidegen éjszakába.

Howl's Moving Castle

nem szokásom egymás után többször megnézni egy filmet, főleg nem egy éjszaka/hajnal alatt, de ennek nem lehet ellenálni. egyszerűen beleszerettem.

az étel...akarom mondani, az élet a legjobb játék...

"her remains were spread out like the pieces of a puzzle"

Tall Painting

ez is felkerült a képzeletbeli "meg kell tennem ezt is, mielőtt..." c. listámra. hihetetlenül jól néz ki és annyira egyszerűnek tűnik. szóval majd ha megint előtörne a festékkel pacsmagolni imádó énem, ez lesz az első dolgom.:-)

The Secret Of Kells - Clip 06 - Aisling's Song

"mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve"

Lassan kopnak ki a régi arcok, illatok belőlem. Minden egyes levegővétellel változik valami, egy mozdulat érvénytelenné teszi az összes előzőt, a mondatok magukba fordulnak, megfulladnak még a torkomban. Tükröt tartanak elém, kényszerítenek, hogy belenézzek, hadonásznak és rikoltoznak: nézd, ez vagy te, ez voltál, hova mész, hova lettél. Nem tükör,csak csalóka a foncsor csak higany ötvözet. Fogtál már valaha egy üvegnyi higanyt? Apám nevetett az arcomra kiülő döbbeneten, amikor a tenyerembe tette. Valószerűtlenül nehéz volt. A megszokás hatalma, mennyire erős, nevettem én is vele, mert mást vártam egy olyan kis üvegtől. Mást vártak ők is tőlem. Fényképeket mutogatnak, régi történeteket mesélnek, és pont a lényeget nem értik- azt, hogy múlt időben beszélgetünk, már egy éve. A saját árnyainkkal, emlékeinkkel ülünk a korsó sörök és felesek fölött, a Balaton partján. Régi, megfakult, sárgás képekké válunk mi is lassan. Valaki majd egy könyv lapjai közé rejt minket, ne szívja ki a nap a maradék színeinket és ottfelejt. Lepréselt levendulák és százszorszépek között. A mondatok körülölelnek minket, mindig ugyanazok a szavak, unalomig ismert frázisok. Esetleg egy-két szétkent bogártetem.

Időbe merevedett mozdulatok, egyetlen egy pillanatot megőrizve, már senki nem emlékszik mi történt az előtte levő pillanatban és merre mozdultunk, mit mondtunk utána.

Kokoschka

Bécs

Marseilles

Prága

Lyon

London

Jeruzsálem

Firenze

WOODKID - Iron

régi nyarak hője

hova lett már a régi sápadtságunk? szétfoszló ártatlanságunk? sárból ágyon, mégis elveszett, hagytuk elomlani soktornyos homokvárainkat a tengerparton. emlékeztek, milyen sós volt a földközi tenger? és a bevörösödött szemekre és hólyagosra égett combokra? finom kamaszháj az olasz ég alatt, hazafele pergett belőlünk a homok, sercegett tőlünk a metró, a város, lobogtunk heteken át vöröslő arccal tizenhat évünk minden szégyellőssgével és szabadságával, néztük a furcsán lecsúszó göncölt az ég peremén, ahogy a pálmák elnyelik, idegen volt a beton éjjeli forrósága. és arra emlékszel, a tetőn meg se érezted, hogy egy csikkbe nyúltál, aztán évekig ott virágzott a tenyereden annak az éjszakának a nyoma. micsoda kócbabák lettünk, hullajtjuk ki magunkból a múltunkat, szálanként szétfejtjük ezt a szövetet. és arra emlékeztek-e, az erdélyi nyárra, augusztus volt, meleg disznóvérben és nyirkos fűben fetrengve felordítottunk minden hullócsillagnál és a pálinkától elnehezült ujjakkal követtük ahogy összeszabdalták felettünk az eget.azót úgy maradt az ég, véglegesen összekaszabolva és magunkat se tudom már folytatni magamban, mi is már itt ragadtunk ebben a csendes szöszözésben, észrevétlen elfoszlásban.

"...drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok..."

The Illusionist

gyönyörű...és ha patetikus akarnék lenni :szívszorongató. de annyira szép, hogy ez sem érdekel. hogy valami szörnyűség történt a világban. kik hisznek még a csodában?utazni akarok. megnézni Edinburgh-t.

Jó társaság

Salvador Dalí, Moreno Villa, Luis Buñuel, García Lorca, és Jose Antonio Rubio Sacristán

Bob Marley, Mick Jagger és Peter Tosh

Robert Redford és Paul Newman

James Dean és Elizabeth Taylor

Roald Dahl és Hemingway

Alfred Hitchcock és François Truffaut

Ian Fleming és Connery

Dalí és Coco Chanel

lenyűgőző párosok és társaságok képeken még:itt...