Néha meg kell adni a múltnak az esélyt, hogy finoman arcul csapjon. Mondom ezt este 10 körül. Aztán éjjel 3,fél 4 magasságában nem hogy arcul csapna, de pofánbasz. Nem tudom szebben mondani. Még nem találom a szavakat arra, ami történt. Talán nincsenek is. Azt tudom, hogy nem fáj. Inkább kifosztottságot érzek. Megdöbbenés, hogy valami, valaki valaha létezett és most már nincs sehol. Olyan dolgokat vágtak a fejemhez, ami után őrjöngenem kéne, dühösen csapkodnom, gyűlölködnöm. Életemben másodszor járkáltam pizsamában az Egyetem téren részegen, hajnali órákban. Egyszer kora ősszel, vizes hajjal, papucsban kiabálva, felszabadultan, 18 évünk, fiatalságunk teljes mámorában. És másodszorra télen, sálakba csavarva, kiabálva, 21 éves múltam súlyának teljes tudatában. Ami persze röhejesen hangzik, hisz 21 év is semmi, annyira pofátlanul fiatal vagyok még most is. De a múltam gyűlik. És néha megajándékoz egy tökéletes balhoroggal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése