Álmodban forogva
felrepült a labda,
hiába kiabálsz:
ne arra, ne arra!
Nagyok hadonásznak,
gyerekek szaladnak,
egyszerre felébredsz:
betörött az ablak
2011. március 31., csütörtök
átkozódás?
rohadjon meg az a teves görény, aki elvitte a fényképezőgépemet és laptopomat a szobámból...miért tiltották meg a kézlevágás? nem éredekel a civilizáció...szarok rá, már bocsánat...fogalma sincs mekkor kárt okozott nekem ezzel...a félelemérzetért meg ki fog fizetni? mert a biztosító nem ... a biztonságtudtom senki nem tudja már visszaadni...dögöljenek meg, szívből kívánom...
2011. március 28., hétfő
Unatkozik? vásároljon mosómedvét!!!
Hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom. 1914-ben, 97 éve ezen a napon született szívem csücske Hrabal. tőle szinte minden kötelező, azaz melegen ajánlott. de a legjobbak, amiket eddig olvastam :Gyöngéd barbárok, Sörgyári Capriccio, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Táncórák idősebbeknek és haladóknak és a Túlságosan zajos magány. a műveiből készült filmek is zseniálisak, igaz nem tudok pártatlanul nyilatkozni, mivel a Sörgyári Capriccio-n nőttem fel. rongyosra néztük a videokazettát, és századszorra is könnyezve nevettünk Pepinkén. azóta családi szállóige lett a mit kérsz inni reggelire, sört, bort, tejet, kakaót stb..?- kérdésre a Rumt!!! válasz....
"...mert tudják a nőkkel érzéssel kell bánni, vagyis hát hazudni kell nekik…"
"…ha egy férfi meglát egy szép nőt, nyomban borsódzik tőle a háta, és aztán már egyében sem töri a fejét, mint hogy miként szerezhetné az ágyba azt a nőt, ahogy Bondy költő mondja, ez az a bizonyos vágy bennünk, hogy a nőket vertikális helyzetből horizontális helyzetbe hozzuk, és hogy ő, bár költő, ebből a horizontális helyzetből két gyerekre tett szert, akiket most örökösen kocsikáztatnia kell…"
...szóval mindenki olvasson Hrabalt egy hétig. még szebb lesz a tavasz.:-)
Szééétrugom a csucsájááát apróra...
"...mert tudják a nőkkel érzéssel kell bánni, vagyis hát hazudni kell nekik…"
"…ha egy férfi meglát egy szép nőt, nyomban borsódzik tőle a háta, és aztán már egyében sem töri a fejét, mint hogy miként szerezhetné az ágyba azt a nőt, ahogy Bondy költő mondja, ez az a bizonyos vágy bennünk, hogy a nőket vertikális helyzetből horizontális helyzetbe hozzuk, és hogy ő, bár költő, ebből a horizontális helyzetből két gyerekre tett szert, akiket most örökösen kocsikáztatnia kell…"
...szóval mindenki olvasson Hrabalt egy hétig. még szebb lesz a tavasz.:-)
Szééétrugom a csucsájááát apróra...
2011. március 27., vasárnap
2011. március 23., szerda
Ady:Intés az õrzõkhöz
Intés az õrzõkhöz
"Õrzõk, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmult nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Bucsúztató õszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Õrzött elevenek és holtak,
Szivek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Õrzõk: vigyázzatok a strázsán.
Õrzõk, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hõs igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szõtt hitét
S akik még vagytok, õrzõn, árván,
Õrzõk: vigyázzatok a strázsán."
...az álom elkerül...
a soha oda nem adott ajándékok, nem hordott melltartók, a félig szívott cigaretta a peronon, viszonzatlan köszönésék és törött bögre-fülek. a repedés a plafonon. porosodó kötetek és a kávéfolt a szoknyán.
a reggeli mosolyom.
mindez érte.
a sínek párhuzamos magánya, amelyeken már nem jár a vonat. rozsdaszégyen és hasztalanság...ami maradhatna.
a hiányod kirajzol a világból?
a reggeli mosolyom.
mindez érte.
a sínek párhuzamos magánya, amelyeken már nem jár a vonat. rozsdaszégyen és hasztalanság...ami maradhatna.
a hiányod kirajzol a világból?
2011. március 20., vasárnap
...csak ülj a földre...
a narancslében mindig a bérescsepp ízét keresni. a gyerekkor ott bujkál a hegek fehér nyomaiban, a letört fogakban. a mozdulatban, ahogy kora reggel a szádhoz emeled a kávésbögrét. a váci- utca kőkockáiban, a gellért-hegy elbontott játszótereiben, a ferenciek tere fényreklámjaiban. a hitben, hogy a kis gyufaáruslány nem meghal, csak megfagy.
"...Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína..."
"...Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína..."
2011. március 17., csütörtök
My Blueberry Nights
újabb gyöngyszem került a kedvenceim közé.
a hosszabb úton menj át a túloldalra. sokszor. így lehet, hogy, szembe találkozol valakivel. és lassan megérted, hogy hiába szorongatod még a kulcsokat, azok már nem nyitnak semmit. az ajtók régen eltűntek, elköltöztek mögülük, kicserélték a zárakat, már nem is emlékszel a pontos címre. néha visszamennél, megnézni, vajon legalább az érzésre emlékszel-e. és nem találsz magadban semmit belőlük. fémes csillanása az új névtábláknak. csak egy fehér keret e körül, a tiszta fal, amit a régi, az ő nevével még takart, és az ujjnyomok szürkesége, ami kirajzolja őt a múltadból.ennyi maradt belőle.
2011. március 16., szerda
...csirkejáték...
/újabb könyvajánló/
Rubin szilárd: Csirkejáték
A "mintha" érzése fojtogat. . Mintha a szívemet a hátamon keresztül akarná valami vagy valaki kirántani. A torkomba olajos rongyot gyömöszöltek, a fejemet váratlan időközönként jéghideg víz alá nyomják. Érzem a szorítást a tarkómon, a lecsurgó hideget a mellkasomon, végig a gerincem mentén.
Ez egy olyan könyv, amit ha olvasol a vonaton, elfelejtesz leszállni. Azt is elfelejted, hogy vonaton vagy. Hogy ki vagy. Amikor felpillantasz meglepődsz a sötét ablakban a tükörképedtől. Egy riadt arc néz rád, valami végtelen kétségbeeséssel.
Nem , te nem ők vagy. Csak figyelj, boncmester az asztal fölött. Papír és tinta. De csak ha egy kicsit is benned élnek, ha néha hasonlítasz rájuk, legbelül... Egy mozdulat elárulhat és magukkal rántanak...
Attól rettenetes, hogy közöm van hozzájuk.
"Hirtelen történt velem valami. Pontosabban, újra megtörtént, ami kisfiú korom óta kísértett, csakhogy ezen az éjszakán annyira váratlan volt! Anélkül, hogy bármi is bántott volna, jeges üresség támadt bennem, vacogni kezdtem, s az árvák riadtságával meredtem magam elé. Szempillantás alatt megszökött belőlem egész világom, ott maradtam kapcsolatok és értékek nélkül. Hiába ismételgettem: „Orsolya szeret.” Úgy hangzott, mint egy papagáj hittétele."
"A vonat nyílt pályán állt. Dermedt csend volt, a mezőn száraz kórókat csörögtetett a szél. Hirtelen sugallatra leugrottam a lépcsőről. Mély hóba huppantam, vad illata arcomba csapott. Lassanként látni kezdtem. A hálófülkék ablaka fekete volt, a többi kocsiban is csak gyér világosság derengett. Lecsúsztam a töltés tövébe, holott tudtam, hogy nehéz lesz visszamászni, s a szerelvény bármikor elindulhat. Milyen rögeszme kerített hatalmába? Eltűnni, kiszakadni mostani életemből, hogy valahol másutt és másképpen újra kezdjem. Megsokszorozni az egyetlen sorsot, hogy minden közeledő mozdonylámpa mélyen és titokzatosan égjen, mintha elcserélt énem, elhagyott önmagam robogna szembe velem. A kalandorok, a váltott gyerekek sötét tekintetével néztem a hosszú vagon oldalán aranyló betűket, a nemzetközi hálótársaság nevét. – Bárcsak elindulna! – suttogtam riadt és gonosz izgalomban. Torkom félelem és ujjongás fojtogatta, hogy a kívánság valóra válhat.
Végre kitéptem magam az igézetből. Térdig havasan fölkapaszkodtam a töltésre, majd a legalsó lépcsőfokra, ahol még szabadon ért a szél. Hagytam, hogy átjárjon, belém marjon. A fázás mámora levente koromból tért vissza, abból az éjszakából, amit katonás rendben átmeneteltünk a fagytól csikorgó országúton. Hogy kelt a nap! S kiknek a napja! Meglepve hallgattam saját szívem, ahol a megpróbáltatás pátoszából az elpusztult hatalom tragikus kürtszava lett."
"Ez az egész nem más, mint időhúzás.
– Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt…
Csajtay borúsan bólogatott.
– Ez az éjszaka sem más. A mi egész életünk az!
– Még hasra is vágódhatunk. Ha nincs idő elugrani, hát hasra vágódik az ember…"
"Álltam a forró aszfalton, akár a szoborbeteg. Úgy rémlett: egyetlen mozdulat, és darabokra török. Álltam a tűző napon, és oly üres voltam, hogy egy gyermekkori kavics már megváltott volna."
"Ha a szerelmét csak a vak szerencsének köszönhetem, ha lehetetlenné válva nem követeli magának csak annál makacsabbul a létezés tejességét, akkor fiatalságunk minden fogadalma elmebetegek vagy csalók álombeli hebegése volt, és jobb lett volna meg sem ismerni egymást."
Rubin szilárd: Csirkejáték
A "mintha" érzése fojtogat. . Mintha a szívemet a hátamon keresztül akarná valami vagy valaki kirántani. A torkomba olajos rongyot gyömöszöltek, a fejemet váratlan időközönként jéghideg víz alá nyomják. Érzem a szorítást a tarkómon, a lecsurgó hideget a mellkasomon, végig a gerincem mentén.
Ez egy olyan könyv, amit ha olvasol a vonaton, elfelejtesz leszállni. Azt is elfelejted, hogy vonaton vagy. Hogy ki vagy. Amikor felpillantasz meglepődsz a sötét ablakban a tükörképedtől. Egy riadt arc néz rád, valami végtelen kétségbeeséssel.
Nem , te nem ők vagy. Csak figyelj, boncmester az asztal fölött. Papír és tinta. De csak ha egy kicsit is benned élnek, ha néha hasonlítasz rájuk, legbelül... Egy mozdulat elárulhat és magukkal rántanak...
Attól rettenetes, hogy közöm van hozzájuk.
"Hirtelen történt velem valami. Pontosabban, újra megtörtént, ami kisfiú korom óta kísértett, csakhogy ezen az éjszakán annyira váratlan volt! Anélkül, hogy bármi is bántott volna, jeges üresség támadt bennem, vacogni kezdtem, s az árvák riadtságával meredtem magam elé. Szempillantás alatt megszökött belőlem egész világom, ott maradtam kapcsolatok és értékek nélkül. Hiába ismételgettem: „Orsolya szeret.” Úgy hangzott, mint egy papagáj hittétele."
"A vonat nyílt pályán állt. Dermedt csend volt, a mezőn száraz kórókat csörögtetett a szél. Hirtelen sugallatra leugrottam a lépcsőről. Mély hóba huppantam, vad illata arcomba csapott. Lassanként látni kezdtem. A hálófülkék ablaka fekete volt, a többi kocsiban is csak gyér világosság derengett. Lecsúsztam a töltés tövébe, holott tudtam, hogy nehéz lesz visszamászni, s a szerelvény bármikor elindulhat. Milyen rögeszme kerített hatalmába? Eltűnni, kiszakadni mostani életemből, hogy valahol másutt és másképpen újra kezdjem. Megsokszorozni az egyetlen sorsot, hogy minden közeledő mozdonylámpa mélyen és titokzatosan égjen, mintha elcserélt énem, elhagyott önmagam robogna szembe velem. A kalandorok, a váltott gyerekek sötét tekintetével néztem a hosszú vagon oldalán aranyló betűket, a nemzetközi hálótársaság nevét. – Bárcsak elindulna! – suttogtam riadt és gonosz izgalomban. Torkom félelem és ujjongás fojtogatta, hogy a kívánság valóra válhat.
Végre kitéptem magam az igézetből. Térdig havasan fölkapaszkodtam a töltésre, majd a legalsó lépcsőfokra, ahol még szabadon ért a szél. Hagytam, hogy átjárjon, belém marjon. A fázás mámora levente koromból tért vissza, abból az éjszakából, amit katonás rendben átmeneteltünk a fagytól csikorgó országúton. Hogy kelt a nap! S kiknek a napja! Meglepve hallgattam saját szívem, ahol a megpróbáltatás pátoszából az elpusztult hatalom tragikus kürtszava lett."
"Ez az egész nem más, mint időhúzás.
– Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt…
Csajtay borúsan bólogatott.
– Ez az éjszaka sem más. A mi egész életünk az!
– Még hasra is vágódhatunk. Ha nincs idő elugrani, hát hasra vágódik az ember…"
"Álltam a forró aszfalton, akár a szoborbeteg. Úgy rémlett: egyetlen mozdulat, és darabokra török. Álltam a tűző napon, és oly üres voltam, hogy egy gyermekkori kavics már megváltott volna."
"Ha a szerelmét csak a vak szerencsének köszönhetem, ha lehetetlenné válva nem követeli magának csak annál makacsabbul a létezés tejességét, akkor fiatalságunk minden fogadalma elmebetegek vagy csalók álombeli hebegése volt, és jobb lett volna meg sem ismerni egymást."
2011. március 5., szombat
Bonjour Tristesse
"...What a waste of time, dear Jacques, what a hopeless waste of time.
He's attractive and he's nice.
And l'd like to warn him...
but he wouldn't understand that l can't feel anything he might be interested in...
because l'm surrounded by a wall.
An invisible wall made of memories l can't lose..."
Vannak könyvek, amelyek nem engednek el. Például ez. És a film is majdhogynem tökéletes. Jean Seberg hangját hallom a fejemben, ha olvasom.
Egy egészen furcsa emlékem kötődik ehhez a könyvhöz. pár pillanat, ami mindig eszembe jut róla. egyszer majd megpróbálom megfogalmazni, de most nem menne. túl lebegő, elomló, megfoghatatlan.
"...Ezt az ismeretlen érzelmet, melynek unalma és szelídsége állandóan kísért, tétovázom e szép és súlyos névvel illetni: bánat. Ez az érzés olyan teljes, olyan önző, hogy szinte szégyellem, hiszen a bánatot mindig tiszteletre méltónak tartottam. Igaz, nem ismertem, de ismertem az unalmat, a megbánást, ritkábban a lelkiismeret-furdalást. Ma beburkol valami, mint a selyem, idegesítően és lágyan, és elválaszt a többiektől..."
2011. március 3., csütörtök
"ittésmost"
Nem is tudom, most mit csinálok. A gyepet nézem, talán a gyepet. Véraláfutásos szemekbe vagyok szerelmes. Körmökbe, amelyek felsértik testem minden négyzetcentiméterét. Az elhallgatott szavakba, amelyek kimondva értelmüket vesztik.. Falhoz szorított csuklóban lüktető érbe. Föl- le mozgó ádámcsutkába. Szaggatott légzésbe. Nincs is gyep. Hullik a hó és tavasz van. Mégis mozdul a világ, itt bennem, nem hagysz nyugtot még egyedül sem. Talán az, hogy létezel?
2011. március 1., kedd
...fényével elönt a hajnali nap...
ilyenkor, éjjel...ó, hogy utálom ezt...az alaktalan szorongás, félelem, hogy az ajtóm alatt, mert nem elég magas a küszöb, a kulcslyukon, a redőny rései között elfolyik, megszökik az idő, az én időm. halk roppanások és percegések és anyagsuhogás. csak komód, csak parketta, csak lepedő. közéjük szorult a testem, és félek, hogy nem lesz reggel, nem engednek el. egyszer csak az tűnik majd fel, hogy nem tűnök fel. beleolvadok, árnyalat leszek én is, formára szabott, a vékony porrétegbe rajzolt minták talán még érdekessé tehetnek, de így maradok, egy már véglegesen betört világban...ilyenkor...nem vagyok jó...ilyenkor nem vagyok. de csend, fel ne ébredjek, reggel erre már nem kell emlékeznem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)