...csirkejáték...

/újabb könyvajánló/

Rubin szilárd: Csirkejáték

A "mintha" érzése fojtogat. . Mintha a szívemet a hátamon keresztül akarná valami vagy valaki kirántani. A torkomba olajos rongyot gyömöszöltek, a fejemet váratlan időközönként jéghideg víz alá nyomják. Érzem a szorítást a tarkómon, a lecsurgó hideget a mellkasomon, végig a gerincem mentén.

Ez egy olyan könyv, amit ha olvasol a vonaton, elfelejtesz leszállni. Azt is elfelejted, hogy vonaton vagy. Hogy ki vagy. Amikor felpillantasz meglepődsz a sötét ablakban a tükörképedtől. Egy riadt arc néz rád, valami végtelen kétségbeeséssel.

Nem , te nem ők vagy. Csak figyelj, boncmester az asztal fölött. Papír és tinta. De csak ha egy kicsit is benned élnek, ha néha hasonlítasz rájuk, legbelül... Egy mozdulat elárulhat és magukkal rántanak...

Attól rettenetes, hogy közöm van hozzájuk.


"Hirtelen történt velem valami. Pontosabban, újra megtörtént, ami kisfiú korom óta kísértett, csakhogy ezen az éjszakán annyira váratlan volt! Anélkül, hogy bármi is bántott volna, jeges üresség támadt bennem, vacogni kezdtem, s az árvák riadtságával meredtem magam elé. Szempillantás alatt megszökött belőlem egész világom, ott maradtam kapcsolatok és értékek nélkül. Hiába ismételgettem: „Orsolya szeret.” Úgy hangzott, mint egy papagáj hittétele."

"A vonat nyílt pályán állt. Dermedt csend volt, a mezőn száraz kórókat csörögtetett a szél. Hirtelen sugallatra leugrottam a lépcsőről. Mély hóba huppantam, vad illata arcomba csapott. Lassanként látni kezdtem. A hálófülkék ablaka fekete volt, a többi kocsiban is csak gyér világosság derengett. Lecsúsztam a töltés tövébe, holott tudtam, hogy nehéz lesz visszamászni, s a szerelvény bármikor elindulhat. Milyen rögeszme kerített hatalmába? Eltűnni, kiszakadni mostani életemből, hogy valahol másutt és másképpen újra kezdjem. Megsokszorozni az egyetlen sorsot, hogy minden közeledő mozdonylámpa mélyen és titokzatosan égjen, mintha elcserélt énem, elhagyott önmagam robogna szembe velem. A kalandorok, a váltott gyerekek sötét tekintetével néztem a hosszú vagon oldalán aranyló betűket, a nemzetközi hálótársaság nevét. – Bárcsak elindulna! – suttogtam riadt és gonosz izgalomban. Torkom félelem és ujjongás fojtogatta, hogy a kívánság valóra válhat.
Végre kitéptem magam az igézetből. Térdig havasan fölkapaszkodtam a töltésre, majd a legalsó lépcsőfokra, ahol még szabadon ért a szél. Hagytam, hogy átjárjon, belém marjon. A fázás mámora levente koromból tért vissza, abból az éjszakából, amit katonás rendben átmeneteltünk a fagytól csikorgó országúton. Hogy kelt a nap! S kiknek a napja! Meglepve hallgattam saját szívem, ahol a megpróbáltatás pátoszából az elpusztult hatalom tragikus kürtszava lett."

"Ez az egész nem más, mint időhúzás.
– Tudom. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt…
Csajtay borúsan bólogatott.
– Ez az éjszaka sem más. A mi egész életünk az!
– Még hasra is vágódhatunk. Ha nincs idő elugrani, hát hasra vágódik az ember…"

"Álltam a forró aszfalton, akár a szoborbeteg. Úgy rémlett: egyetlen mozdulat, és darabokra török. Álltam a tűző napon, és oly üres voltam, hogy egy gyermekkori kavics már megváltott volna."

"Ha a szerelmét csak a vak szerencsének köszönhetem, ha lehetetlenné válva nem követeli magának csak annál makacsabbul a létezés tejességét, akkor fiatalságunk minden fogadalma elmebetegek vagy csalók álombeli hebegése volt, és jobb lett volna meg sem ismerni egymást."