...fényével elönt a hajnali nap...

ilyenkor, éjjel...ó, hogy utálom ezt...az alaktalan szorongás, félelem, hogy az ajtóm alatt, mert nem elég magas a küszöb, a kulcslyukon, a redőny rései között elfolyik, megszökik az idő, az én időm. halk roppanások és percegések és anyagsuhogás. csak komód, csak parketta, csak lepedő. közéjük szorult a testem, és félek, hogy nem lesz reggel, nem engednek el. egyszer csak az tűnik majd fel, hogy nem tűnök fel. beleolvadok, árnyalat leszek én is, formára szabott, a vékony porrétegbe rajzolt minták talán még érdekessé tehetnek, de így maradok, egy már véglegesen betört világban...ilyenkor...nem vagyok jó...ilyenkor nem vagyok. de csend, fel ne ébredjek, reggel erre már nem kell emlékeznem.