tessék velük énekelni, bele a vacogtató nyári éjszakába, egyik kézzel a szürke bolyhos pulóver széleit markolászva másikkal meg a ragacsos borospoharat. állni csak a csonkolt fák alatt és hallgatni ahogy a dallal együtt halkan perceg benned az elmúl nyarak hője. olyan vagy most, mint a kintfeledett /nyugágy/ székek a kerti moziban, pattogzik le rólad múltad, kopnak el az ismert mozdulatok, ahogy fogod a poharad, évekkel ezelőtt nem így, és akiket most szeretsz, azokról nem gondoltad, hogy valaha is, és ebben a zománcos kaparászásban van valami megnyugtató és felszabadító, mert rájössz, hülye egy hasonlat, mégis látod magad előtt a székeket a maguk összvisszaságában, pont harmincnyolcat, és a kertimozikat is a balatoni nyarakból, esetlenül egymás életébe és a pokrócokba csavarodva, a biztonság érzése és a leégett bőr húzódása a combodon, a tétova surlódás ahol a másikat sejtetted az anyag alatt, káromkodsz halkan pokróc nélkül a csonkolt fák alatt, és akaratlanul kipörögnek belőled a közhelyek,hogy mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése