hova lett már a régi sápadtságunk? szétfoszló ártatlanságunk? sárból ágyon, mégis elveszett, hagytuk elomlani soktornyos homokvárainkat a tengerparton. emlékeztek, milyen sós volt a földközi tenger? és a bevörösödött szemekre és hólyagosra égett combokra? finom kamaszháj az olasz ég alatt, hazafele pergett belőlünk a homok, sercegett tőlünk a metró, a város, lobogtunk heteken át vöröslő arccal tizenhat évünk minden szégyellőssgével és szabadságával, néztük a furcsán lecsúszó göncölt az ég peremén, ahogy a pálmák elnyelik, idegen volt a beton éjjeli forrósága. és arra emlékszel, a tetőn meg se érezted, hogy egy csikkbe nyúltál, aztán évekig ott virágzott a tenyereden annak az éjszakának a nyoma. micsoda kócbabák lettünk, hullajtjuk ki magunkból a múltunkat, szálanként szétfejtjük ezt a szövetet. és arra emlékeztek-e, az erdélyi nyárra, augusztus volt, meleg disznóvérben és nyirkos fűben fetrengve felordítottunk minden hullócsillagnál és a pálinkától elnehezült ujjakkal követtük ahogy összeszabdalták felettünk az eget.azót úgy maradt az ég, véglegesen összekaszabolva és magunkat se tudom már folytatni magamban, mi is már itt ragadtunk ebben a csendes szöszözésben, észrevétlen elfoszlásban.
"...drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése