Lassan kopnak ki a régi arcok, illatok belőlem. Minden egyes levegővétellel változik valami, egy mozdulat érvénytelenné teszi az összes előzőt, a mondatok magukba fordulnak, megfulladnak még a torkomban. Tükröt tartanak elém, kényszerítenek, hogy belenézzek, hadonásznak és rikoltoznak: nézd, ez vagy te, ez voltál, hova mész, hova lettél. Nem tükör,csak csalóka a foncsor csak higany ötvözet. Fogtál már valaha egy üvegnyi higanyt? Apám nevetett az arcomra kiülő döbbeneten, amikor a tenyerembe tette. Valószerűtlenül nehéz volt. A megszokás hatalma, mennyire erős, nevettem én is vele, mert mást vártam egy olyan kis üvegtől. Mást vártak ők is tőlem. Fényképeket mutogatnak, régi történeteket mesélnek, és pont a lényeget nem értik- azt, hogy múlt időben beszélgetünk, már egy éve. A saját árnyainkkal, emlékeinkkel ülünk a korsó sörök és felesek fölött, a Balaton partján. Régi, megfakult, sárgás képekké válunk mi is lassan. Valaki majd egy könyv lapjai közé rejt minket, ne szívja ki a nap a maradék színeinket és ottfelejt. Lepréselt levendulák és százszorszépek között. A mondatok körülölelnek minket, mindig ugyanazok a szavak, unalomig ismert frázisok. Esetleg egy-két szétkent bogártetem.
Időbe merevedett mozdulatok, egyetlen egy pillanatot megőrizve, már senki nem emlékszik mi történt az előtte levő pillanatban és merre mozdultunk, mit mondtunk utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése