írni akartam rólatok is még, borostás, délceg ó- lábú , szépkezű, tengerszemű és puha hajú férfiak, ahogy itt éltek bennem, járkáltok fel s alá a belső végtelen tereken, elkerülve gondosan egymást, imbolygó árnyak, míg én láblógatva ülök a stégen és hunyorgok a napba, ti is ott ragyogtok bennem a narancssárgás fényben és lassan kifakultok a naptól és hőtől, mint az összecsukható nyugágyak kékcsíkos anyaga, egyre halványulnak a körvonalaitok, már sebészi pontossággal nem tudlak titeket körbemetszeni és kivágni magamból.
a stégen nyár végére kifakulnak és szálkásodnak a deszkák, a csavarok körül rozsdakoszorú virágzik, a csomók és repedések mentén kirajzolódik ez a nyár is, nyomot hagyott a kint felejtett testeken is, de a bőr gyorsan kopik, a barnaság a fehér fürdőkádban marad végül, így maradnak a tarolt nádcsonkok és a deszkák tanúnak, és a kamra kövére száradt vörösbor szabálytalan fröccsenése, cseh tamási részeg látomás, guggolok én is padlón, keresem az arcotok a vörös ívekben, összefolytok és elmosódtok végül, csak a mozdulatok maradtak belőletek, amiket tőletek tanultam, például ahogy a szemem elé lendül a kezem ebben a naplementben, és a fél pár zoknik a fiók mélyén, igaz, néha még ennyi sok emléknek, hiszen száz halált haltatok a zümmögő éjszakákban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése