"...Értem azokat, akik nem olvasnak. Az irodalom átköltött élet. Az olvasó a tényeket másodkézből kapja. Olvasni veszélyes. Don Quijote példája mutatja, mi fenyegeti az olvasót, ha a napfénybe viszi a lámpafénynél olvasottakat. A könyvek összeesküdtek, hogy az olvasóval az ő különvilágukat hitessék el. Régen készült sémákba kényszerítenek egy új álarcú világot. Az irodalom a vakoknak mesél, a süketeknek mutat... de mi hiányzik annak, aki lát és hall? Az irodalom a vágyódókat olyan paradicsomba viszi, melyeket önmaguknak nem tudtak megteremteni ..."
Nem, nem értem azokat, akik nem olvasnak. Jobban mondva mélységesen lenézem őket és az uno libriseket is, nem tehetek róla. Olvasni kell. Legalább annyira, amennyire élni kell. Teljes odaadással. Kellenek a különvilágok, a donquijoték, a múlt elképzelt, porosodó árnyai és kísértetei. Kell De Sade őrülete, Dosztojevszij háborodottsága, Hrabal keserédes kacskaringós mondatai, amik úgy tekeregnek a fehér lapon, mint a macskaköves utcák Prága színes házai között, Marquez fullasztó, mélykék, olajosan csillogó lázálmai, Kaffka reménytelen vergődése, Kosztolányi színes tintái, Karinthy, Szabó Lőrinc, Pilinszky ,Márai, Faludy, Nádas Péter és Háy János, ahogy mesél és mutat. A listát a végtelenségig folytathatnám. Nélkülük szegény lennék. Minden soruk bennem él, enyém már Agnes hallhatatlan csuklómozdulata, Tatjana és Margarita szerelme, és én vagyok az Annák hosszú sora, Szindbád maga és az elhagyott nők is. Én vagyok Emma ,Julien Sorel és Tonio Kröger. Ezer arcom van, ismerem Victor Hugo, Zola, Balzac, Remrque és Ady Párizsát, Vergilius, Horatius, Catullus, Szerb Antal, Petrarca, Boccaccio és Pirandello Itáliáját, Jeszenyin, Puskin, Tolsztoj Oroszországát, Shakespeare Angliáját, Murakami Japánját. Minden korban jártam már és minden égtájon megfordultam, láttam Akhilleusz csatáját és Napóleon bukását, és ezt soha senki nem veheti el tőlem. A szavakban van minden kincsem. Igen, olvasni veszélyes. De most komolyan, ki a fenét érdekel a veszély?
Az idézet pedig Lénárd Sándortól való. Bizony, ő az, aki lefordította latinra a Micimackót. Ez a könyv pedig holmi "önéletrajz" féleség, szerteágazó és magával ragadó.
Ha latint fordítok Lénárd csak csendesen leül mellém és türelmesen figyel, hallgatja a szótár lapjainak suhogását, néha összekeveri a ragozási táblázataimat, és közben halkan mesél Rómáról, a háborúról, tejutrendszerekről, történelemről, Charlestonról, irodalomról,kivándorolt svábokról, puha, trágyázott földeken viruló növényekről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése