szeretek kedd este berúgni, na....

Drága Kornél No.1

Mikor látom fakó eged?
A holdat a füzes megett?
Addig szivem be nem heged.
Szeged.

Drága Kornél, egyet kell hogy értsek veled, már megint.

mélytányérok zakatolása

"...Amikor az egymásba rakott mélytányérok

ugyanazon a hangon szólalnak meg,

mint egy személyvonat,

 nem akarok a közelben lenni..."

...persze, a téma szempontjából teljesen irreleváns, hogy a személyvonat hangja számomra a fékcsikorgás, sziszegés, dohogás, vagy az ütemes kattogás, fém zökken a fémen, esetleg lágy surrogás, a nyugat illúziója  de az csak hétvégenként, mert csak akkor járnak az új, piros vonatok. itthon közben porcelán csattan a porcelánon, mert nálunk megvan ez a fehéres csengése ,igaz, évekig üvegből voltak a mélytányérok, de azoknak nem emlékszem a hangjára, szóval csak ez a félős csörömpölés ismerős, a mivanhaeltörik folyamatos szorítása a mellkasomban, mert ezek az új fehérek könnyen kicsorbulnak vagy megrepednek, míg a régieken, az üvegeken, egy karcolásnyi hiba sem volt, de új időket élünk, és most csak azt mantrázom, hogy nem akarok, nem akarok a közeben lenni, amikor... 

 óh, az élet nem nagy vigalom sehol...

A falánk esete az ecsettel

Ennél többre most nem futja. Napok óta csokihiányom van és elfogyott itthona nutella. Krízishelyzet. Úgyhogy a könyvtárakban ülve majszolgatom csendesen a pótcsokikat, de ez nem az igazi.

Joël Penkman ,a cukrosbácsi

Suttogó Könyvtárosok Birodalma

...Könyvtárosnők lágy suttogásává szeretnék válni. A lapok pergésénél is halkabbak ők, elég egy-egy széknyikorgás, könyvpuffanás és ijedten némulnak el. Most ők a jóságos tündérek, akik őrzik az álmunkat, hordják elibénk a tömérdek tudást, és nap végén szánakozva mosolyognak elnyűtt arcunk  láttán. De a suttogásuk mindenhova elkísér, összekevedik a metrók surrogásával ,a mozgólépcsőn álva is a tarkómon érzem a figyelő tekintetüket, ők látják a legmélyebb kétségbeesést a még mindig fehér lap láttán, ismerik a villogó kurzor irányti gyűlöletet. A mi ideges pusmogásainkat is lággyá fésülik a selymes pisszegéseikkel, estére összeszövik a kilesett grimaszainkat, sóhajainkat és lábdobolásainkat és elviszik magukkal messzire, az óperenciás tengeren is túlra , leporolják a könyvekről is az ideges keresgetések és lapcibálások nyomát, ők a tökéletes rend, a hibátlad ábécé-sorrend, hiánytalan lexikonos polc, és mindig suttognak, suttognak, csak egymással, számunkra érthetetlen nyelven...

reims

...

egyszer majd a tenger mellett fogok lakni. a ház fehér lesz, a gerendái recsegni fognak a viharban és a kandallóban fütyülni fog a szél. az ágyamból és az asztalomtól rálátok majd a vízre. a kék összes árnyalatát ismerni fogom. ha kobaltkék, tudom: most hagyni kell, magába mélyed, én nem is érdeklem, csak csendesen nézhetem a partról. az elveszíthetetlent markolászom, ha belelépnék véresre sebezné a lábamat a többi  kavics, és kilökne magából. ilyenkor csak a víznek fordulok és végül messze elhajítom-a kobaltkék a néma szakítások ,a lüktető tenyerek és a sószagú nyirkos hajlatok színe,ez Picasso Tragédiájának színe. ha azúrkék, bártran a hullámok közé vethetem magam, egyszerű közhelyekké válunk az egymásra boruló tarajok hullám völgyeiben. ha épp ultramarin kék, tudom, hogy titokban lazúrköveket görget magában és a mélyben már a hatalmát fitogtatja. most még nyugodt, alig rezzen a felszín, de reggel hajók gerincét fogja megroppanni puszta szeszélyből. derült délutánokon az ég kékje lefolyik a lábam elé, vagy a tenger színe az égre ragyog, nem tudom pontosan megállapítani, ilyenkor majd kiúszom jó messzire, hátha megtalálom azt a titkos határvonalat, a görbületen átbukva, ahol összefércelték a világot, és egy apró hasadékon át kileshetek  a tengernél is végtelenebb valamibe. ha párizsi vagy berlini kék, honvágyat ébreszt bennem és én hűtlen leszek hozzá, és reimsben chagall ablaküvegei előtt állva  hagyom, hogy rám boruljon ez a csipkézett kék búra, majd körém záruljon a katedrális. a süket csöndben lubickolok majd, épp mint a tengerben, csak a vér dobol a fülemben, és legközelebb az arcod éle és a turneri kékeszöld szemeid helyett arra gondolok majd, hogy száz évig épült az idén 800 éve elkezdett főhajó. és csak a szemem sarkából figyelem  a rádvetülő kékes árnyékokat, ahogy minden mozdulattal átfestenek téged is,egy soha nem ismert arcodat mutatva. de akkor már mestere leszek a színeknek, és tudni fogom, hogy ilyenkor az én szám szegletében is ultramarinkék mosoly bujkál, míg a csuklómon az erek acélkéken ragyognak át rózsaablakok félhomályában.

...

a város most olyan...

...mintha egy teremnyi kosárlabda pattogása közül akarnám kihallani a szívdobogásod...

253.

"...Nincs, ami jobban megerősítene egy barátságot, mint egy közös hányás..."

"...holtak foga koccan..."

R.M: November

Megjött a fagy, siklik a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.