UTOLSÓ HAJNAL AZ ORIZABÁN
Hogy a megbocsátás mit jelent, arra
most már semmi kedvem nincs válaszolni,
de lassan mindent megemésztek, mintha
egy nagyobb test gyomra lennék, és erre
csak most jöttem volna rá. Feloldom a
hajnalt, az összes gúnyos nevetést, megfeszülő
izmot. Míg a napfelkeltét
nézik mellettem, ráfröccsenek csendben
az arcukra – vegyük úgy, hogy én ezzel
búcsúzom. A tengerfenék kegyetlen,
ezt mondtam egyszer, de akkor a felszín
még kegyetlenebb. A megbocsátásról
tényleg nincs mit mondanom, a hajó mint
egy gyáva állat, hirtelen megremeg.
HART CRANE ÁTVETI MAGÁT A KORLÁTON
A víz fölé hajolok, de nincs másik
arc, már régen
leázott rólam minden
szerethető,
mentségnek ugyanakkor
ez még mindig túl
kevés. Aki tükör-
képem lehetne, folyton mögöttem áll.
Mi ketten
felfoghatatlanul messze
vagyunk egymástól,
mivel a távolság
egyedül a megvetéssel
mérhető.
Mást nem mond, de ezt újra és újra, míg
súlypontom át nem
fordul a lényegen,
ezt nevezzük
mostantól egyszerűen
korlátnak, mégse kapaszkodjunk bele.
Ketten ugrunk, de
enyém a csobbanás,
hallgatjuk, ahogy
egyedül érkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése