"Az egér kifeszítette a
macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön
kirántotta.
– Hékás! – mondta az
egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj –
mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd
el magad.
Úgy látszik,
megharagudott.
– Ne bosszankodj –
kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a
fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra
illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével.
Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének.
És akkor énekelve arra jött a Szent
Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke."
A világirodalom egyik legszebb regényének még szebb befejezése. Egy kávézóban ülve értem épp a Tajtékos napok végére; rámzárult a terem ahol ültem, összezsugorodott bennem is minden érzés, a kávém maradéka kihűlt, a hab rászáradt a csészém peremére, a csokimat elvitte a kutya, kint besötétedett és elkezdett zuhogni, a könyvtár bezárt, én pedig próbáltam nem sírni. Egymás után ötször újraolvastam az utolsó oldalakat, de csak egyre rosszabb lett. A pincér adott egy második csokit, hátha az segít, de csak néztem rá, majd elrohantam. Nem szeretem a nagy szavakat, hogy: felkavaró, megrázó, fenséges, nagyszerű stb...csak tökéletes. Pont mint a boncmester kése, amikor a lágy részeknél mértani pontossággal hasít a testbe. Ez a könyv is ilyen. Kérlelhetetlen és iszonyú /a gyönyörűsége./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése