biciklilánc

"...Vagy, ahogy összesimulunk néha, 

 mint két százas szögre akasztott

 rozsdás biciklilánc,

 a legnagyobb boldogságban..."

ez a halkan megcsörrennő boldogság, milyen idegen is tőlem, csak a szögek, csak azok és a rozsda percegése él bennem tovább. és a gépzsíros ujjaid emléke, amikor leesett a láncom és én egy hatalmasat zakóztam( ezt a szót is te használtad folyton, én utáltam, pont mint a tanyázik-at, mert a zakóról mindig cseh tamás jutott az eszembe, kék zakóm hajtókáját gallérjára hullt korpáját, zsíros kamasz hajamnak,összes drótszálát), és vérző térddel és tenyérrel állttam melletted, amíg te visszaakasztottad a bicikliláncomat, akkor még a helyére került minden, és mehettünk tovább, folytatható volt az út,a hegek is lassan elhalványodtak, csak a térdemen látszik egy fehér sima folt.