Mindig azt szajkózzák, hogy a cím, a figyelemfelkeltő cím, az, az kell, az a legfontosabb. Hát tessék: van benne nő ,egy kis perverzitás, és egy férfi is, a háttérben esküvő-ez már izgalmas, de vajon mi a köze egymáshoz a kettőnek, vajon házzaságtörés- házasságszédelgő-, vagy egy fülledt nászéjszaka...nos, kiábrándító, tudom, de egyik sem. Csupán egy görbe éjszaka történetének keretét adják, a nő csak festmény egy Nagymező utca beli szórakozóhely falán, a vőlegény meg, nos ezt majd később...
Vannak kérdések, amikre nem is akarjuk tudni a válaszokat, meg valójában nem is léteznek, mármint a válaszok.Igazándiból a legjobb az lenne, ha magát a kérdést is elfelejthetnénk, de sajnos pont az ilyen jellegű kérdések, megválaszolhatatlanságuk okán állandóan ott nyüzsögnek a tudatunk előterében, aztán ahogy részegedünk, a nyelvünk hegyén, és végül ki is buknak belőlünk . A vőlegény sorsa még megválaszolható lenne, de senkit sem érdekel. Ahogy a menyasszonyé sem, azaz mire mi oda értünk éjjel 1 után, már ifjú ara volt, aki a pultos srácokkal flörtölt igen intenzíven. A tiltott gyümölcs édessége, akartam mondani, de összakadó nyelvvel valami olyasmi lett a végeredmény hogy : miérthiszimindenkiazthogyalmavolt- levegő- amikorcsakannyitírnak-hogygyümölcs...blablabla. És a dolog teológiai vonzata került előtérbe, azaz Isten megtiltja, hogy egyenek, mert az rossz, és rossz lesz nekik, ha a tudás fájának gyümölcsét megkóstolják.Mindezt úgy, hogy MÉG nem ettek belőle, ergó fogalmuk sincs a jó és rossz közötti különbségről. De nagyon elkanyarodtam, vissza a legelejére. Mint a Donnie Darkóban, amikor hirtelen újra ott fekszik az ágyában, és eszelősen vigyorog.
Este fél kilenc, koncert, festett nő árnyékában ülünk, fogynak a whiskeyk, sörök, roséfröccsök, sokan voltunk, Tatjana és az unokatestvérei, félidegenek, távoli ismerősök, barátok. Tatjana vett új ruhát körbefonták a pasztellszínú virágok, tökéletes volt a sminkje, az asztalnál ülő férfiak féloldalas mosolyai is beleakadtak a hajába, de jólállt neki mindez, még a tompa fényeket is rásztabták a teremben és a pulzáló fájdalom is néha enyhülni látszott, de az éjjeli Nagymező utcában minden olyan csalóka, még a Moulin Rouge vöröses imbolygása is, ahogy a kivillanó melltartópánt átvszi a színét, kontraszt a hófehér bőrrel,és Tatjana tudja, hogy eltékozolt szépség minez, mert a férfi úgyse jön már, se ma, se holnap-ha elhagy egy évre, elhagyom én kettőre, ha elhagy kettőre, elhagyom én örökre- dúdoljuk az elhagyott szeretőinknek is ott legbelül, de persze tudjuk, a légyeg épp az elhagyhatatlanságuk.
És ülünk a pesti éjszakában, egy horthysta tábornok dédunokája, menekült orosz arisztokratanő unokája, akikkel a németek a saját sírjukat megásatták, és csak valami csoda folytán menekültek meg és Fidel Castro majdenszívsebészének unokája, micsoda gyönyörű szövetet adunk mi ki, szebbet mint Szindbád mellényének egymásba csavarodó bordó és narancs indái, ezek a pest éjszakák fonnak össze minket, a szőke két hasonló árnyalatát, ezek az éjszakai fények vonnak glóriát a fejünk köré, ebben ragyogunk mi.
Keresem a festmény alkotóját és címét, ami alatt ültünk, Jean- Aguste Dominique Ingres, egy ragyogó nő árnyékában/freudi elszólás- ágyékában/ ültünk, a válla fölött tekintett hátra, de nem ránk nézett, még ha tudta is, hogy ott vagyunk, nem akart zavarba hozni minket a tekintetével- hogy tudja, hogy mi nézzük- csak tűrte a tekintetünket, az irigy csidálatunkat,egy apró mozdulat és mindent láthatnánk belőle, de így csak a melle ívét nézhetjük és az apró talpakat meg a fél arcát. Valakit vár,és amíg ő nem jön, addig mással nem is foglalkozik. Mi nem érdekeljük. Talán tanulhatnánk tőle valamit-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése