letagad

letagadhatlak, ugye? nem fogsz megsértődni, ha elnézek a vállaid fölött? talán a tekintetem még épp súrolja az arcéldet, de te már nem vagy része ennek a mozdulatnak, csak az elkerülésben élhetsz tovább, a makacs tagadásban. az állandó hiányoddal válsz mégis jelenvalóvá, ostoba vagyok, istenem, milyen kérlelhetetlenül , reménytelenül ostoba, tudom, hogy te is tudod, hogy amíg tagadlak, addig itt vagy, de ebből nem lehet szabadulni, ezt a macskabölcsőt egyedül nem tudom tovább bogozni, több benne a hiány, az üres feszülés a fonalak között, pont, mint amikor együtt voltunk, a feszültség köztünk, az tartott öszze minket is. 

alig tart valami már a felszínen, évek óta húzódó vergődés, a fehér heggé kapart sebek emlékei a testemen, pedig csak egy döntést nem kellett volna meghoznom, egyetlen helyre nem kellett volna elmennem, és akkor nem is ismernélek, lehettünk volna kitérő egyenesek, más síkokban elcsúszva egymás alatt és fölött, helyette az állandó vágy, az összecsúszásra. ha koordináta rendszerbe feszítem fel magunkat, olyan, mint amikor a sinus függvényt metszi egy - 1/4 x+2.de ez a képletesítés sem segít már rajtam.

késő van, és én már elalvás előtt levettem a gyűrűm, egy pillanatra egyhült a szorítás, pedig mennyire tökéletes lehetne minden. olyan könnyű téged okolni mindenért, ezekért a ragacsos, nyúlos nyári éjszakákért is, a sok évvel ezelőtti Duna- parti emlékekért, a felesleges bukfencekért, a túl rövid nadrágok kínjáért, leégett vállakért, a pincében elolvadt doboznyi fagylaltért, a meg-nem-történt éjszakákért, és azért a másikért, ami miattad történt, és én talán nem is akartam. emlékszem, vot egy hosszú lépcső a pincében, és reggelre kék zöld foltok borítottak. hányszor émelyegtem másnaposság miatt, de akkor az más volt, félig öntudatlanul csak a megváltozottságot éreztem. egy lapos háztető képe ugrott be, Róma talán,ott is perszelő hőség volt. akkor még nem is ismertelek, egy csikk csipkésre égette a felkaromat, pont az oltások hegei mellett, háton feküdtünk, furcsa, hogy az is én voltam, megfertőzted a múltamat is, összekötöd az emlékeket, alatomossan, mint az ostoba turisták, akik az erdő fáira odakarccolják a monogramjaikat, te is így fészkelted be magad belém. összejárkáltad az utcáimat, a biztonságos tereimet,a hol felnőttem, a gyerekkorom parkjait...

ez az igen is, a távolodást reméltem tőle, de csak gúnyos mosolyt kapok. letagadhatlak? 

uh

meg kéne verni azt, aki feltalálta a pattogós cukorkát. és azt is, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet nagy kiszerelésben forgalmazni. már fél órája fájdalmasan bizsereg a szám, az agyam, a középfülem. tudom, tudom,nem kellett volna nagy naívan egy kanálnyit a számba dönteni, de fogorvos gyerekként sok alapvető, édességipari termék kimaradt, és tudásom e téren igen hiányos még 22 év után is. damn...

bla-bla

lázadok. nem akarok tanulni. felrobbantott hangyabolyok vannak az agyam helyén.  és a mehetnéktől bizsregnek  még a lábujj-közeim is.

málnakrémleves

életem nagy anomáliája, azaz milyen is az emberi természet. tegnap jobban örültem a jéghideg málnakrémlevesemnek* (ami kétségtelenül a  világ legfinomabb krémlevese volt "a" Levesből), mint a ténynek, hogy diplomás lettem. 

*tudni kell, utoljára ötévesen ettem gyümölcslevest, meggyeset. vagy 3-4 hatalmas tállal benyomtam, és azzal a lendülettel ki is hánytam az egészet. azóta a közelébe se mentem, de úgy éreztem, most 22 évesen itt az ideje egy második esélyt adni a dolognak. és befektetett bizlmam megtérült a Múzeum -kertben üldögélve boldogan kanalaztam a halványrózsaszín csodát.

bingo

ha már a Moonrise Kingdom alatt a Wes Andersonosat magamban végigjátszottam(bár valószínűleg mókásabb lenne, ha csoportosan wesanderson maratont tartanánk, mondjuk több üveg vodkával, és ha valamelyik feltűnik a fiilmben, inni kell, vagy valami hasonló)...

utálom, hogy nincs időm olvasni (azt, amit nagyon szeretnék, mert jó-jó, Proust meg Joyce meg Virginia Woolf, Musil és Beckett, de...)

diploma

...ez is van már, de minek is...

De nem mondtam ki...

"...De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam...."

Karinthy Frigyes

[ bár néha már a történelmi ténynél, egy 92 évvel ezelőtti döntés következményeinél, még jobban fáj a kapcsán fellángoló gyűlölet, a tájékozatlanság, az indokolatlan fröcsögés és meg nem értés.nem kell habzó szájjal jelszavakat skandálni, se elbagatellizálni egy sokak számára nagy tragédiát. viszonylag sokszor jártam Erdélyben. például Déván. persze, majd beleszakadt a szívem, amikor a vár falairól lenéztünk a városra és a tájra,mert én már csak ilyen érzelgős vagyok, mégis, amikor visszamentünk a gyerekek közé az árvaházba, szerettem a román kisgyerekeket, akik a nyakamba csimpaszkodtak és csak annyit értettem meg a folyamatos szövegelésükből, hogy legyek a pótanyukájuk, és nem zavart, amikor a román kislány fogta a kezemet, amíg sétáltunk föl a várba. idealista vagyok, reménytelenül idealista, tudom, és azt is, hogy ez csak az érme egyik oldala, mert ott vannak a verekedések, az elnyomás, a kissebségi lét, a történelemhamisítás, de ember és ember között mégiscsak más. mert akkor és ott nem  "a románok" voltak- csak emberek. be is fejezem mára az érzelmeskedést. egy 92 évvel ezelőtt született döntésért felelősöket keresni ma, és újjal mutogatni értelmetlen. inkább meg kéne érteni a körülményeket, történelmi tényeket, a szükségszerűséget pro és kontra...mondom ezt úgy, hogy az én családom az politika élet legmagasabb köreiben hozott döntéseket a revíziós törekvések idején és a második világháború előestéjén. de ez már egy másik történet.  ]