Olyan titok, ami egy lépésnyire se jut ki a szívből, nem létezik ezen a világon.
se ezen a világon, se másikon. halkan szivárognak a titkaink, cseppfolyósak az emlékeink is, pedig én úgy igyekszem megőrizni egy képet rólad, egy nyári délután, félhomály és lomha kánikula, talán épp alszol egy szürke kanapén, én meg a bőröd lüktetését figyelem a nyakadon, ahogy a verőér pulzál, élsz és itt vagy velem, szinte ujjongok, végigsimítom a bőrödet, bele vagy csomagolva, az életed, össze van tartva, a bőr, a borosta csak, amit én érinthetek belőled, pedig mennyivel több vagy, a titkok a szíved mélyén, figyelmesen szemléllek, a borostáid kékes árnyéka rávetül az én szívemre, aztán a fogkrémtől maszatos fürdőszöbai tükörben figyelem a saját nyakamat, a két kulcscsontom között hogy lüktet az én életem, törékenyek vagyunk, milyen kiszolgáltatottan boldogok. a titkok csak a szívben tudnak tovább élni. ha az enyémből ki is hullnak, majd te megőrzöd őket helyettem, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése