Pom pom, pom...

s végül odadobja férgeknek a testét

halott férfiakat jegelnek, ők megúszták a formalinos kádakat, kint fullasztó a hőség, egy megkésett nyárban bomlik ki ez a furcsa színű nevesincs dolog, arra gondolok, arra a színpompára, amit egy mellkas rejthet, és a szegycsont recsegésére, vasárnap ebéd alatt, persze, csak húsleves. nyüzsög a város, a péntek lóg a levegőben, kifordultok az iskolákból, de ti is lesztek még kiterített, halott férfiak, kicsi fiúk, ne féljetek, láttátok a feltúrt Dob utcát, kipereg a mélyéből valami, amit el akartunk temetni, 44 nyarának a hője bőrömön, de nem, itt most csak gázvezetéket szerelnek füttyögő munkások, kék overállban, még nyár elején megrándult a bokám, nem figyeltem két lépés között, mert akkor is biztos rátok gondoltam, kiterített férfiak, meztelen hullamerevségre és a jegelésre a formalin helyett- a szemetek színét nem marta szét még semmi. majd a szike feloldja bennetek ezt a feszülést, ne féljetek, az össze csomót és bogot nagysándorosan szétmetszik a szívetekben is az összes fájó emléket, az agyatokból vékony szeletekben - felszecskázott múlt lesztek ti is, összeilleszthetetlenül, nézd, ez itt lehetett az első szerelem , ez a kis fodor és mélyedés, az dinamó surrogású távolodás, fogyó fény reménytelensége, amikor várt rá a Döbrentein, és túl hamar jött el az este 

és koszorúja
izzó szomoruság

De ahogy a terem elsötétül...

fel kéne támadni és véget vetni ennek az őszbe nyúlt nyári szünetnek.

Nem a történetet magát

De a beszédes szemeket

Nem a filmet magát

De ahogy a terem elsötétül

A múlékonynak íze van

A múlékony visszamarad.