"kilincsek lépcsők amiket koptatunk
nem csak a levegő amit beszívnak
s értelmetlen történetük
melyben én is benne gyökerezem
nem csak e falak itt
a ma még ugyan távoli ámde egyre
közelebb kerülő iszonyatok"
a szépség pusztulásának anatómiája az, ami érdekel. a pergő vakolat alól előbukkanó téglák sora, a rozsdás kovácsoltvas erkélyek ingatag tökélye, valami ami az ember és az idő között van. a kiégett lakás a negyediken a Józsefvárosban, az ablaküvegek cakkosra tört széle, a golyónyomok a szürke kövekben, talán pont ötvenhat, az elkopott sarokkövek kutyahúgyszagú valósága. szakadások az idő szövetén(egy közhely mindig kell) ahogy belesek a pinceablakon, ami egy valahai utcaszinthez igazodva fél láb mélyen van már, szétcsúszik a város, és mi nem is vesszük észre, mit keresnek kék-sárga úszógumik a törmelék között? irreális halmozódás, elhagyott félmondatok ragadnak a tárgyakra, épületekre körülöttem is.
"bárcsak sohase emlékeznék úgy rád
ahogy a világra emlékezem"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése